(Forrás: http://dehir.hu/) 2019. 02. 22. Szénási Miklós
Debrecen – Bemutatták, megnéztük. Botrányos a Szétbombázva? Nem. Viszont pont olyan hatásos, mint amikor Sarah Kane megírta. Kritika.
Még tartott a délszláv háború, amikor Sarah Kane megírta Szétbombázva című darabját. Magyarország déli határaitól nem is olyan messze tombolt az őrület, a nyugat pedig sokáig csak távolról figyelte az eseményeket. Pedig a mészárlásokról és népirtásokról szóló hírek borzalmasak voltak, és nyilván ezek is hatottak a brit íróra, aki színpadi szerzőként folyamatosan kereste az új kifejezési formákat.
Ez a darab, az 1995-ös Szétbombázva az erőszakról szól. Arról, ami jelen van a mindennapjainkban, és szinte fel sem tűnik, olyan természetes, valamint arról, amit nem szeretnénk megismerni, mert szétrombolja azt a világot, amiben élünk, amiben hiszünk.
Az előadás két határozottan elkülönülő részből áll. Az első felütése teljesen köznapi: egy férfi és egy nő találkozik egy szállodai szobában. Ian (Mercs János) újságíró. Kiégett, megfáradt, tudja, hogy meg fog halni, s mivel ez ellen tenni nem tud, két végén égeti a gyertyát. A nő (Tolnai Hella) nem túl okos teremtés, nincs munkája és nem túl sok mindenkire számíthat az életben. Valamikor viszonyuk volt, kapcsolatuk enyhén szólva is sajátos. A férfi folyamatosan lekezeli a nőt, amit az nehezen visel. Ráadásul Ian oldalán ott lóg egy pisztolytáska, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ian szexelni szeretne, Cate nem akarja ezt, de Ian úgy gondolja, hogy a nem az lehet talán is, és addig erőszakoskodik, míg a nő enged neki. (Valójában nincs is más választási lehetősége.) Ebben persze nincs túl sok köszönet, egyikük sem igazán élvezi ezt a helyzetet.
Nincs igazi idill, de mégis vége lesz. Míg az első rész az általunk ismert világban játszódik, a folytatás felkavaró rémálomnak hat.
Miközben Cate a fürdőszobában időzik, egy katona (Papp István) töri rájuk az ajtót, és megjelenik a háború az életükben. Most két férfi kerül egymással szembe. Mindkettőnél fegyver van, de Ian revolvere mit sem ér ebben a helyzetben. Az őrület poklából érkezett katona teljesen más normákat hoz magával, mint amit az újságíró megszokott. Bár Ian szokott írni az erőszakról, az ő cikkei középpontjában elsősorban a sztorik állnak. De azok sehol sincsenek ahhoz, amibe itt belekeveredik.
Míg az angyalkás tapétával díszített hotelszoba lehetne bárhol, a katona és a bombázás egy háborús övezetbe tolják át a történetet. Ezzel mintha odaintegetne nekünk az író: ne hidd azt, hogy veled nem történhet meg ilyesmi. Ian, aki eddig azt hitte, hogy nem számít az élete, ha úgyis meg fog halni, most pillanatok alatt megtanulja: nincs olyan, aminél ne lehetne rosszabb.
Brutális leckét kap a katonától, aki maga is áldozat, hiszen a háborúban elveszítette a szerelmét. Ez összetörte, ám túlélte és esendő áldozatból kegyetlen gyilkos lett.
Sarah Kane darabjának szereplőit az események sokkolták, ennek megfelelően nem lehet racionális reakciókat és cselekedeteket várni tőlük. A Szétbombázva megmutatja, hogyan esik szét atomjaira az ismert világ, és hogyan uralkodik el mindenen az irracionalitás.
Bethlenfalvy Ádám rendezése az emberi cselekedetekre és lehetőségekre koncentrál. Olykor filmszerűen (és a humor, az irónia eszközeit is felsorakoztatva), amit mindannyian ismerhetünk, és azt, amit bár nem szeretnénk soha megtapasztalni, mégis létezik. (A Balkánon, Szíriában, mikor hol.) Nem mutat meg minden kínos és durva részletet.
A legkeményebb helyzetekben (már-már szemérmesen) pozíciót vált a játék, és a szereplők egyes szám harmadik személyben beszélnek arról, mit csinálnak vagy mi történik velük.
Amitől meg jóval a premier előtt volt némi botrányszag a levegőben: igen, akad pár erős, kifejezetten trágár, ám messze nem öncélú mondat a darabban. Ezek kiragadva pont annyira értelmezhetetlenek, mint egy labda, ami a levegőben száll. De ha már látjuk, hogy a labda egy pályán, a zöld gyep felett repül, és épp a hálóba érkezik, akkor felujjonghatunk: gól. Cate és Ian dialógusai a közbeszéd egy lehetséges változatát tükrözik, a katona őrülete pedig elfogadható magyarázatot ad arra, mit és hogyan mond. Lehet nem szeretni ezt a tónust, ezt a hangütést, de attól még létezik.
A színészeken azonban nemcsak emiatt van a szokásosnál is nagyobb nyomás: összetett, sokrétű figurákat kell életre kelteniük, meglehetősen intim térben és helyzetben. Ian a legplasztikusabban megformálható szereplő, ő a darab igazi hőse. Ennélfogva Mercs János tölti a legtöbb időt a színen, árnyaltan, tűpontosan hozza az újságíró minden rezdülését. Tolnai Hella játékában érezhető némi bizonytalanság, ám ez Cate egyéniségéből is fakadhat, aki egyszerre esendő és tehetetlen. Papp István pedig nyers brutalitása ellenére is képes arra, hogy felidézze a katona már csak nyomokban fellelhető emberi énjét.
Ondraschek Péter díszletei szinte magukba rántják a nézőt. A kissé homályos tükör a lejtős padlójú szobában azt az illúziót kelti, mintha mi is ott lennénk a stúdió színpadán, benne ebben a történetben.
A jelmezek egyszerre korhűek és időtlenek, talán csak a katona arcfestése hat soknak elsőre, bár a fokozódó őrület világában értelmet nyerhet ez is, hiszen Sarah Kane drámájában az irreális az úr.
Erős a zene is: amikor a darab végéhez közeledve a Laibach előadásában felcsendül a Life is Life (1987-ből), a néző a videoklipszerű, vibráló képek hatására megrendülten préselődik a székébe.
Ám az őrületnek nincs még vége. Miután Cate visszatért a szétbombázott városból, mint egy törékeny, beteg angyal próbál segíteni a megalázott és megkínzott újságírón, aki ebben az állapotában is ragaszkodik az életéhez. Ahhoz, amit korábban úgy dobott volna el, mint egy cigarettacsikket.
