(Forrás: http://www.dehir.hu/) 2017. 01. 19. Szénási Miklós
Debrecen – El sem hiszik, mennyire messziről. Egy történet Bandiról, életről, halálról. Egy történet, amit nem könnyű cipelni. Kritika.
Hívjanak mentőt. Így indul a történet. Egy fiatalember áll a stúdiószínházban. Sötét ing, sötét nadrág, mezítláb. Az arca tiszta, tekintete nyílt. Nincs semmi és senki a színen, csak ő. Kiss Gergely Máté, aki ezúttal írója, szerzője is ennek a darabnak. A fal fekete, a fény kemény, hideg. Hívjanak mentőt, mondja, és máris behúz, beránt magával abba a történetbe, melynek hőse a barátja, Bandi. Bandi, aki már nem lehet itt köztünk.
Bandi, azaz Nagy László Zsolt színész volt. Fiatal, tehetséges. Bármi lehetett volna belőle. Aki beül a Jegesmedve című darab előadására, tudhatja, 2010. szeptember 13-án Szegeden előadás közben elhunyt. Tudjuk tehát, mi lesz a történet vége. Tudjuk, hogy iszonyú terhet cipel ez a másik fiatal színész, Kiss Gergely Máté, aki ott volt ezen a napon a barátja mellett. Fel lehet ezt dolgozni? Mit kezdhet azzal egy húszas-harmincas éveiben járó ember, ha ilyen közel kerül a halálhoz? S nem úgy, hogy olvas egy hírt a lapokban, hogy elment a sztár, vagy kap egy telefont, hogy elhunyt a 80 éves nagymama. Hanem ott, mellette hal meg a barátja. Aki élhetne még ötven-hatvan évet. De nem. A sors közbeszól. A sors, vagy amit akartok.
Nagy kérdés, mit lehet ezzel kezdeni. Hallgatni kell róla? Vagy beszélni? S ha beszélni: lesz mit mondani? Mi lesz ebből? Öngyógyítás? Terápia? Művészet? Meg lehet maradni a valóság, a realitás talaján? Sírni fog mindenki, végig? Úgy ülünk be az előadásra, mint akit orrba vertek, úgy ülünk ott végig, s úgy is távozunk? Végtelen szomorúsággal, rosszkedvűen? És vajon sikerül-e úgy egyensúlyozni, hogy ne csússzon át az egész a giccs határán túlra? Hiszen tudjuk: a halál is az élet része, akkor is, ha úgy vagyunk vele, hogy sohasem érkezik jókor. De egy komor tragédiával előállni sokkal könnyebb, mint egy olyan játékkal, ami nem lenyomja, nem beleveri az embert a földbe, hanem felemeli.
A Jegesmedve szerencsére nem a nyomasztó, nem az elviselhetetlen drámák nyomvonalán halad. Nem a halálról szól, hanem az életről. A fiatalságról. A barátságról. Arról, milyen is az, amikor fiatalemberek úgy döntenek, színészek szeretnének lenni. Kiss Gergely Máté végtelenül lazán, könnyeden mesél. A társasházról, ahol nyugdíjas nénik és macskák laktak, s ahol kivettek egy albérletet, ami leégett. A színészmesterség nehézségeiről. A színház előtti padról, a próbákról és az előadásokról. A hétköznapokról. A játékról. Az utazásokról. Azt is megtudjuk, hogy került a képbe, pontosabban a színlapra a jegesmedve. Mi köze annak Bandihoz, hozzá, vagy éppen az angyalokhoz.
Ebben az évadban több olyan előadást is láthattunk a stúdióban, ami a színház világára fókuszált. Ilyen volt a Novarina-féle Imígyen szóla Louis de Funes, melyben Mészáros Tibor remekelt és a Tüzet viszek, amiben Kiss Gergely Máté. Ez utóbbi is egy tragikus színészi sorsot villantott fel, Soós Imréét. Ám egészen más hangszínekkel, tónusokkal. S hogy milyen ez a darab, ahol szerző és rendező is? A Jegesmedve nagyon friss, nagyon mai. Tele szórakoztató epizódokkal. Lírai, de nem unalmas. Bár teljesen eszköztelen, mégis egészen filmszerű. Kiss Gergely Máté csak áll, mesél. Sztorizik. Mi pedig hallgatjuk, és belemerülünk ebbe a történetbe. Ott vagyunk, ott élünk velük. Éjjel-nappal fiatalok, debreceni színészek, akik készülnek az előadásra. Megtudjuk, mennyit bohóckodnak, mennyit nevetnek. Mennyire élvezik, amit csinálnak. Játszanak akkor is, amikor a színpadon vannak, játszanak akkor is, amikor nem. A darabban Bandi többször is lezuhan a falról. A barátjának el kell kapnia. Eljátsszák, milyen, amikor elkapja, és milyen, amikor nem. Milyen lenne, ha úgy tenne, mintha nem kapná el. Nevetnek. Játszanak. Aztán jön a szegedi előadás.
Hirtelen azt érezzük a nézőtéren, hogy minden megdermed körülöttünk. A torkunk elszorul. Kiss Gergely Máté, a színész, aki magáról mesél, magukról, aki azt játssza, hogy ő Kiss Gergely Máté, aki a barátjával együtt játszik, azt látja, hogy Bandi lezuhan. Nem is tudja, mi van. Odarohan. Kikíséri a függöny mögé. Mentőt, jön vissza. Hívjanak mentőt. És elmondja, hogy halt meg Bandi. Nagy László Zsolt.
A Jegesmedve ekkor sem esik szét. A legrosszabb, ami ilyenkor történhetne, ha Kiss Gergely Máté zokogni kezdene. Ha elcsuklana a hangja. De nem, ő tartja magát. Akkor is, amikor kíméletlen őszinteséggel, tömören, feszesen felidézi azt a pillanatot, amikor rákérdezett, hogy akkor a halál beálltának, ahhoz, hogy a barátja, Bandi szíve megállt, neki van-e köze. Nyilván ott dübörgött benne a kérdés, ott zakatolt: mi lett volna, ha… Lehet-e egy életen cipelni azt a terhet, hogy részünk volt egy sajnálatos balesetben, egy ilyen tragédiában. Szerencsére nem kell. Így alakult. Nagy László Zsolt elment. Örökre, visszahozhatatlanul.
Emlékét őrzi ez az előadás, s egy internetes felület, egy blog, amit szintén Kiss Gergely Máté gondoz.
A cikk folytatását itt olvashatja.
