(Forrás: http://szinhaz.net/) 2019. 02. 16.
Hogy kik vagyunk valójában, ez egész életünk legnagyobb rejtélye. Más-más ember mellett másképp vagyunk szerelmesek is: folyamatosan alakítjuk egymást, a másikon keresztül pedig magunkat. A Júlia kisasszony éppen ezekre a – sokszor észrevétlenül is hétköznapjaink részét képező, de – bonyolult kapcsolati (és társadalmi) viszonyokra, dinamikákra hívja fel a figyelmet, amelyek személyiségünk meghatározó elemeit alakítják.
„Mindnyájunknak annyi portréja van, ahány ismerőse. Ha tetszik, ha nem: képünk kirajzolódik embertársaink tudatában. Jogunk van egyet magunknak is odatennünk ezek mellé.” (Mészöly Dezső: Önarckép retus nélkül
Jeles András debreceni rendezése nem akar nagyot vállalni: olyan egyszerű – ámde sokszor megoldhatatlan –, mindennapi (párkapcsolati) problémákra hívja fel a figyelmet, melyekkel valószínűleg minden néző találkozott már, sőt bele is fulladt a mélyükbe. Ám nincs egyetlen válasz, igazság, amely elénk tárulna, az előadás csupán töpreng a szerelemről, szexualitásról, férfi-nő kapcsolatokról, hatalmi harcokról, egyszóval az életről. És a mindennapokban betöltött, elvárt szerepeinkről, melyekből kilépve elveszítjük a biztonságot és a tűzzel játszunk – aminek nem lehet mindig happy end a vége.
Az előadás némafilmvetítéssel kezdődik, ami eltávolít minket a jelentől, és beleránt a múlt század elejének korába egy mindennapi utcai jelenetet bemutatva. A jelmezek és a díszlet is a múltba helyezik az előadást, pedig mindaz, ami a következő órákban ránk vár, nem korspecifikus helyzet, örökérvényű problémákat boncolgat a darab. Az előadás zárása is felidézi a nyitómegoldást, egy forgó tekercs hangját halljuk a tragédia után. Az említett rendezői megoldások ezáltal elidegenítik tőlünk ezeket a problémákat. Igaz, a szerelem és a szexualitás témája ma már az irodalomban és a színházban is megjelenhet – míg Strindberg drámája a maga korában olyannyira nagy port kavart, hogy be is tiltották –, az intimitás viszont mintha tabuvá vált volna, így a problémát más formában, de igenis hordozzuk tovább.
A néző egy szerelmi háromszög közepébe csöppen. Jan, az inas (Mészáros Tibor) és Kristin, a cselédlány (Hajdu Imelda) szerelme bontakozik ki először a szemünk előtt. Ebbe az egyszerűségbe, kissé megfáradt kapcsolatba csöppen bele a harsány Júlia kisasszony (Móga Piroska), aki leginkább csupán vicces időtöltésként tekint Jan elcsábítására. Mindannyian sebzett személyiségek, törődésre és figyelemre vágynak, aminek elérésére más-más eszközt használnak. Ebben a helyzetben talán csak Kristin tud egyedül józanul gondolkodni. „Én tudom, hol a helyem.” – ismétli többször is, odaszúrva a másik két szereplőnek. Fontos üzenete az előadásnak ez az egyszerű mondat, azt jelzi, hogy Kristin számára ez az egyik megoldása az emberi kapcsolatok hordozta problémáknak: a másik tisztelete, mások határainak és érzéseinek figyelembevétele az ego diktálta akarás helyett.
A szereplők első színpadra lépésében, egy-egy elkapott pillanatban még felfedezhető némi játékosság az előadásban. Kimondatlanul is nekünk szegezi a kérdést Jeles: játék-e a szerelem? Aztán egyre inkább bebizonyosodik, hogy tragikus végkifejlet felé haladunk. A színpad sötétsége, a színészek komorsága és komolysága feszültséget keltenek a nézőben. Kristin vészjósló karaktere, a kisasszony folytonos sorskísértése pedig állandó zaklatottságot eredményez – Hajdu Imelda és Móga Piroska játéka jól illeszkedik az előadás elkomoruló ívébe, hitelesek szerepükben. A fordulópontot, a visszafordíthatatlant pedig a csujogatók megjelenése jelzi. Ők nem szerepelnek az eredeti szövegben, de az előadásban fontos szerepet töltenek be. A színpadon csak egyetlen részeg szereplő jelenik meg közülük, a többiek a háttérből keltenek hangzavart. Ekkorra ittasodik meg Jan és Júlia kisasszony, a zűrzavar itt csúcsosodik ki.
Éles viselkedésbeli váltások modellezik a hatalmi pozíciókat, illetve azt, mennyire másként viselkedünk alá- és/vagy fölérendelt szerepeinkben nem csak a nemek viszonylatában, hanem a társadalmi különbségek mentén is. Kristin hiába próbál közeledni Jan felé, hiába kelleti magát, ő nem veszi komolyan ezt a kapcsolatot, fölényeskedő a lánnyal szemben, és csak hitegeti a lánykéréssel, visszaél vélt hatalmával. A kisasszony mellett azonban úgy tűnik, megalkuvó válik, már kevésbé lenéző. Talán éppen a különbözőség imponál a kisasszonynak, amikor eldönti, mindenáron megszerzi a férfit. Ám az aktus bekövetkezte után az inas szemében eltűnnek a társadalmi rangok, fölénybe kerül mint hódító. Mészáros Tibor ezen a ponton nagyot alakít: bár korábban feszesen tartotta magát karakterének aktuális pozíciójához, most olyan mélyre megy, amit színpadon ritkán látni, az emberben lévő állati jelenik meg abban, ahogy a kisasszonyra förmed. Júlia pedig, aki eddig visszaélt társadalmi rangjából fakadó hatalmával, soha többé nem talál vissza önmagához, meghasad a személyisége. Jan csak a gróf érkezésekor válik újra alávetetté, amit az inaskabát felvétele is szimbolizál. Az előadás tehát a külső elvárások okozta belső szerepzavart mutatja be, ami alapján úgy tűnik, hogy a dominancián alapuló, nem egyenrangú kapcsolatok nem működnek.
