Szigorú szabályok meghatározta próbákkal, teljes leállással, bemutatók nélkül telt a színészek élete az elmúlt egy évben. Mészáros Ibolya a rá szabaduló időben azt találta ki, hogy beszélgetéssorozatot indít a kollégáival Van, aki Zoomon szereti címmel, hogy olyan dolgokról is faggassa őket, amelyekről eddig még nem beszéltek, és megmutassa a színész mögött az embert. Interjú.
Dehir: Ha valaki ilyen beszélgetéssorozatra szánja el magát, két dolog biztosan feltételezhető: az egyik, hogy egy olyan társulat tagja, ahol nyugodtan kérdezhet, a másik pedig a kompromisszumkészsége, hiszen azokra a kollégáira is kíváncsi, akikkel nem feltétlenül van egy véleményen.
Mészáros Ibolya: Az volt az elsődleges célom, hogy a színészen túl az emberrel foglalkozzak. Engem mindenki érdekel, attól függetlenül, hogy közelebb állunk-e egymáshoz vagy nem. Ez a beszélgetéssorozat elsősorban a debreceni színházba járó közönség számára készült. Arra gondoltam, ha már színészi mivoltunkban nem léphetünk a nagyérdemű elé a vírushelyzet miatt, talán jó lehetőség lesz ez az időszak arra, hogy kicsit jobban megismerjenek minket, mint embereket. Nagyon jól esett a kollégákkal tölteni ezt a kis időt, közben vicces is volt, mert sokan azzal kezdték a beszélgetést, hogy nagyon izgulnak.
Azt éreztem, kicsit megszűntünk kollégák lenni, azt pedig külön dicséretnek vettem, hogy többen megjegyezték a beszélgetések végén, milyen hamar felszabadulttá váltak.
Érdekes módon, a tantermi előadások sokat segítettek abban, hogy elkészítsem ezeket a beszélgetéseket, mert ott ismeretlen gyerekekkel kell úgy kapcsolatot teremteni, hogy az előadás során akár mélyebb dolgokról is beszélgetni tudjunk velük. Ott tanultam meg azt, hogyan lehet megpuhítani őket, és érzékeltetni azt, hogy érdekel, amit mondanak, kíváncsi vagyok a véleményükre, megteremteni a biztonságérzetet ahhoz, hogy ezeket el is merjék mondani. Ez a tudás itt hasznos volt. Összességében nekem volt nagyobb ajándék, mint nekik, mert tényleg úgy vészelhettem át a második karanténidőszakot, hogy mindig volt miért felkelni, volt mire készülni. És valóban sok izgalmas dolgot tudtam meg róluk.
Dehir: Például?
Mészáros Ibolya: Például, hogy a színház igazgatója, Gemza Péter péksüteményeket sütöget, Mercs János elképesztően oda van a fociért, Rózsa Laci az olimpiáért, és rengeteg sportág megszállottja nézőként, Kránicz Ricsi nem kávézik, hanem fehérjeport iszik reggelente, Lehőcz Zsuzsi és Takács Dani indonéz kirándulásáról is kiderült sok érdekesség, Bakota Árpád pedig szabadidejében repülni szeret a leginkább.
Dehir: Azt mondja, egyfajta lelki egyensúlyra törekszik. Mi segíti, hogy ezt elérje a szakmában és a magánéletében?
Mészáros Ibolya: Nagyon sokáig olyan típusú ember voltam, aki szeretett panaszkodni, és ha valami rossz történt, vagy negatív kritika ért, akkor abba szerettem beletespedni és sajnálni magamat, hogy megint igazságtalan volt az élet. Épp a karantén kezdetén, a tavaly márciusi nagy leállásban gondoltam végig, hogy akkor ez nagyon jó időszak arra, hogy önvizsgálatot tartsak, és rájöttem, hogy ez az életfelfogás egyáltalán nem ideális.
Nem jó úgy élni, hogy folyton a legrosszabbra gondolok, mert ha bejön, akkor megnyugszom, hogy rendben, én erre fel voltam készülve, ha pedig nem jön be, akkor azért nyugszom meg, mert rosszabbra számítottam.
Az egésszel az a probléma, hogy a negatív dolog végig ott kísért. Egy idő után elkezdtem nagyon erősen fókuszálni arra, hogy optimista legyek, pozitív gondolatokat keressek, igyekezzek mindenben megtalálni a jót, lássam a dolgok pozitív oldalát. Az utóbbi időben ez belém ivódott, reflexszé vált, és eszerint élek most is. Nagyon jól esett, amikor Bakota Árpád úgy konferált fel, hogy a „mindig optimista, mindig pozitív Ibolya”, mert azt érezhettem, hogy célt ért a sok munka, és nem csak észrevehető a változás, de már felül is írta azt, amin javítani akartam magammal kapcsolatban.
Dehir: Ehhez kell, hogy párkapcsolatban éljen?
Mészáros Ibolya: Nem feltétlenül, de tény, hogy a párom, Dargó Gergely, aki szintén a színházban dolgozik, ilyen beállítottságú ember, és ez nagyon inspiráló volt, sokat segített ebben a folyamatban.
Dehir: Nehezíti vagy könnyíti a helyzeteteket, hogy mindketten a színházban dolgoznak?
Mészáros Ibolya: Ha civil párom lenne, a színházi dolgokat bizonyára nehezebben tudnám megbeszélni vele. Ennek csak az előnyét látom. Azt érzem, hogy nyitottak vagyunk egymás iránt, tiszteletben tartjuk a másik munkáját, és annyira közös nyelvet beszélünk, hogy ez a mindennapokban is jól működik.
Kimondottan örülök, hogy ugyan kicsit tágabban értelmezve, de szakmán belül találtam társra, mert a színész kicsit érzékenyebb teremtmény, és nagyon jó, ha valaki otthon van ebben a világban, és ennek a világnak a belső problémáival is tud mit kezdeni.
Dehir: Megnézi a szerepeiben? Mond véleményt?
Mészáros Ibolya: Rendszerint, és igyekszik pozitívan visszajelezni. Igen-szendvics, így hívjuk: megdicsér, aztán mond valami kritikát, ha van, majd megint valami pozitív visszajelzéssel zár.
Dehir: Mikor és miért gondolt arra, hogy színésznő lesz?
Mészáros Ibolya: Elég későn érett meg bennem ez a gondolat. Ének tagozatra felvételiztem az Adyba, aztán felvettem mellé a dráma tagozatot is. Harmadikban volt egy vizsgám beszédtechnikából Csikos Sándorral, amin Arany balladákat mondtunk, és ez nagyon jól sikerült. Akkor kezdett el a színészet is érdekelni. Például emlékszem, mikor megemlítettem az osztályfőnökömnek „énekesként”, hogy a színészettel is kacérkodom, és ő azt felelte, ha nagyon szeretnék valamit, akkor el is tudom érni.
Ez biztatólag hatott, de nem tartoztam azok közé, akik a nagy várományosai voltak a sikeres színi felvételinek. Elképesztően küzdöttem azért, hogy felvegyenek: Budapesten másodrostáztam, Kaposvárom harmadrostáztam, de egyik itthoni felvételin sem sikerült mindhárom körben továbbjutni. Mivel ekkor már mindenképp ezt szerettem volna csinálni, és évet sem szerettem volna veszíteni, megtaláltam Marosvásárhelyet. Oda felvételiztem, és fel is vettek…
Dehir: Nagyon frusztráló a helyzet volt ez?
Mészáros Ibolya: Nagyon. De kicsit meg is értem, mert a mi gimnáziumi osztályunk nagyon erős volt, 17-en vagyunk jelenleg a pályán. Én mindenféle színházi múlt nélkül csöppentem bele ebbe a világba: az Ady előtt színházban sem voltam, nem voltunk színházba járós család, de ez most már szerencsére megváltozott. Valahogy ilyen vagyok, hogy megtalálom a legnehezebb dolgot, amit elérhetek, és addig megyek, amíg nincs meg.
Az interjú folytatása ide kattintva olvasható.
