Závada Pál talányos, csodálatosan komponált szerelmi regénye, a Jadviga párnája színpadi változata november 25-én debütál a Csokonai nagyszínpadán. A rendezésre a vajdasági, nemrég Pataki-gyűrűvel kitüntetett Mezei Kingát kérte fel a színház, akivel nemcsak az adaptáció nehézségeiről, szépségéről, hanem a megrendítő történetről, az emberi kapcsolatok kiismerhetetlenségéről, a megkésett mosolyokról, gesztusokról beszélgettünk.
Mi volt az első gondolata, amikor kiderült, hogy a debreceni felkérés a Jadviga párnája rendezésére szól?
A Jadviga nagyon szép történet, olyan anyag, amivel szívesen foglalkozom. Az emberről magáról lehet megszólalni általa, mindenféle flikkflakk, filozofálgatás nélkül.
A történet sok áttételben, összetetten ábrázolja a férfi-nő viszonyt. A naplóregény egy magánnyomozás története, melyet az olvasó végez a rendelkezésre álló dokumentumok, a két főszereplő, Jadviga és Ondris naplója, valamint fiúk, Miso kommentárja alapján. Ütköztek-e akadályokba, amikor a három szöveget és a köréjük szőtt viszonyrendszert, a lelki történések bonyolultságát próbálták színre vinni?
Ez egy nagyregény, és nem is egyszerű. Ráadásul több mint 60 évet ölel fel, több síkon fut, sok apró történést dolgoz fel, melyek hatással vannak egymásra. Az adaptálás során szelektáltunk, hogy mik azok a momentumok, amik bennünket a legerőteljesebben megfognak, illetve azt vizsgáltuk, mi az, ami kihagyhatatlan. Érdekes például, hogy miközben a történetet nem lehet függetleníteni a kortól, amelyben játszódik, hisz több szempontból nagyon fontos, mégis mindaz, amit megfogalmaz az emberről, illetve az emberi kapcsolatok minőségéről, némiképp kortalanná, majdhogynem örökérvényűvé teszi.
Lélektanilag nagyon szépen felépített történet ez, és nagyon izgalmassá válik a három elbeszélő különböző stílusa, beszédmódja okán. Ezek nagyon érzékenyen rezonálnak egymásra. Ami a színpadi szerkezetben még izgalmasabb számomra, hogy míg a regényben „nem találkoznak” az elbeszélők, a színpadon ezt megtehetik, és hús-vér emberekként reagálhatnak egymás üzeneteire. Amitől talán még fájdalmasabbá válik némely helyzet. Az emberi kapcsolatok, viszonyok természete kiismerhetetlen, sokszor irracionális, és ez ebben a történetben nagyon hitelesen jelenik meg. Mindenkinek megvan a maga igazsága, az pedig a befogadó döntése, hogy kivel szimpatizál, vagy kinek a cselekedeteiben, gondolataiban találja meg a maga igazságát, de fogalmazhatunk úgy is, hogy kinek a pártjára áll.
A Jadviga párnája megrendítő napló, családtörténet, időtlen dialógus, a lélek faggatása, korrajz és nyelvi remeklés − írják a darab ismertetőjében. Hová esnek a hangsúlyok a rendezésben?
Önmagában véve nagyon megrendítő, hogy két ember, akik úgy töltenek el egymás mellett éveket házastársként, hogy soha igazán egymás lelkébe nem tudnak behatolni, soha igazán megmutatni önmagukat és a másikat nem képesek, egy naplókönyvön keresztül tárják fel a másik előtt titkaikat, lelki vívódásaikat, igazi énjüket. Szavakba burkolóznak, de ezek a szavak nem idejében érkeznek. Vagy azért, mert akinek íródnak, még nem olvashatja őket, vagy azért, mert már nem tudja olvasni. Ez olyan fájdalmas és bosszantó, hogy az ember beleremeg… Szavakba csomagolt érzelem, szavakba csomagolt keserűség, szavakba csomagolt kapcsolat ez, de a szavak mellé nem a megfelelő időben társulnak a könnyek, a mosolyok, a gesztusok, a megnyilvánulások. Jadviga sok év távlatából ír bele a jegyzetkönyvbe, s olyan érzéseket, gondolatokat közöl benne, amiket talán ha megfelelő időben, szemtől szembe fogalmazott volna meg a férjének, Ondrisnak, máshogy is alakulhatott volna kettejük emberi találkozása. De ugyanez Ondrisról is elmondható, aki vívódásait a könyvével osztja meg ahelyett, hogy a benne feltoluló feszültségeket, kérdéseket őszintén feltárná a szeretett nő előtt, s így talán lenne esélyük a közelkerülésre. Vajon hányan vannak, vagyunk a világban, akik a naplónkkal beszélgetünk inkább, és elmegyünk a mellettünk élők mellett, mert képtelenek vagyunk felvállalni magunkat, a gyengeségeinket, a hibáinkat vagy a frusztrációinkat? Képtelenek vagyunk kitárulkozni, még szépen belehalni sem tudunk egy szerelembe… Sokszor elmegyünk egymás mellett úgy, hogy csupán annyi a bűnünk, hogy nem tesszük meg az alapvető, emberi, elemi gesztusokat a másik felé, vagy lusták vagyunk szóra nyitni a szánkat, hogy a másikban vagy magunkban feloldjunk egy problémát, feszültséget, kimondjunk dolgokat.
Van egyáltalán bármilyen közös találkozási pontjuk ezeknek a szereplőknek?
A valakihez tartozni vágyás meghatározó érzés a történetben, függetlenül attól, hogy ez adott-e alanyi jogon, vagy sem. És állandóan ott lebeg a hiány: a szeretethiány, az anyai szereteté, a szerető szeretetéé, a feleség szeretetéé. Ebből a szempontból mindenki sérült, mindenki szenved ezek valamelyikétől.
Miben rejlik Jadviga titka, személyiségének vonzereje? Szeretőként, feleségként, sőt anyaként is végzetes hatással van a körülötte élő férfiakra.
A róla szóló leírásokból azt tudjuk meg, hogy számtalan olyan tulajdonságot hordoz, ami megnyerő a férfiak számára – mint szépség, bujaság, intelligencia, dominancia, testi adottságok –, de igazából nem ezek felsorolása a lényeges. Jadviga olyan nő, akinek lényéből fakadóan van egy természetes vonzereje, kisugárzása, elemi bája, amitől képes megőrjíteni mindenkit maga körül. És ehhez az is hozzátartozik, hogy olyan nő, akit nehéz megszerezni, és könnyű elveszíteni, aki képtelen lemondani, képtelen parancsolni az ösztöneinek, aki megfoghatatlan és kiszámíthatatlan. És ettől még vonzóbb.
Mikor teljesen önmaga Jadviga, miközben szeretője, Winkler Franci is azzal vádolja, hogy nem tud „szenvedélye szolgáló cselédjévé válni”?
Azt várnánk, hogy önmaga legyen a naplóbejegyzéseiben, férje halála után, amikor már tulajdonképpen megtörtént, ami megtörtént, és elmúlt, ami elmúlt, de az igazság az, hogy ott sem történik meg a teljes őszinteség. Van egyfajta édes máz a Jadviga-bejegyzéseken, amitől az embernek olyan érzése van, hogy még ezekben is hárít és felmentést keres, de az biztos, hogy létezik az az olvasat, ahol megvannak a maga igazságai és érvei. Egyébként ezek megfejtése nélkül nem is lenne játszható ez a szerep.
Könnyebben megfejthető volt András figurája? A csalás utáni megbocsátásban is a nemes, elnéző férfit látta benne, vagy ellenkezőleg, a gyötrődő, az írásban is önmagát kereső, a(z érzéki) szerelem dolgaiban tanácstalan, akár az önsajnálatba ragadt embert?
Ondris figurája ugyanúgy nem egyszerűsíthető le, mint Jadvigáé, vagy bármely emberé. Megpróbál megfelelni, megpróbál fenntartani egy házasságot, ragaszkodni a nőhöz, akibe beleszeretett, viszont nem elég erős belül ahhoz, hogy tisztán lásson, és hogy le tudjon zárni fejezeteket magában, meg tudjon válni adott pillanatban dolgoktól. Így egyre mélyebbre sodródik a saját lelki vívódásaiban. Ezekből való kitörési próbálkozásai csak kísérletek maradnak.
Az önállóság, a beteljesületlen szerelem metaforája a párna?
„Az ember legtöbbet a világon a párnáját öleli…” − mondja Miso a regényben. Számomra a párna elsősorban a hiány metaforája.
Hogyan készült el a debreceni színpadi adaptáció? Závada Pál részt vett a munkafolyamatban, vagy már a szövegkönyv kész verzióját látta?
Závada Pál regénye gyönyörű nyelven íródott vallomásregény. Arra törekedtünk, hogy a rendkívül érdekes naplóformát megtartsuk, és a három elbeszélő vallomásaiból bontsuk ki a történetet. Az „írás−mesélés−belső monológ”-állapotokból fejtsük ki, bújtassuk elő a színpadi helyzeteket. Az adaptációt Góli Kornélia dramaturg készítette, előzetes egyeztetéseink alapján. Závada Pállal felvettük a kapcsolatot, és megosztottuk vele az elképzelésünket, amire ő nagyon nyitott volt.
Mit lát két héttel a bemutató előtt mindabból, amit színpadra álmodott?
A csapattal való közös munka nagyon biztató, és az alapelképzelés igazolást nyert már eddig is. Természetesen a végső formától még távol vagyunk, hisz csak nemrég jutottunk színpad közelbe. A java még hátra van.
Az interjút készítette: Vajland Judit
