Ez a nap kicsit más, mint a többi. A szállodából kilépve zápor fogad, érezhetően hidegebb is van. Öt percem van, hogy a színházhoz érjek, az első sarkon mégis megállok. A falhoz lapulva egy Erste Bank épület oldalán áll egy fiatal lány, és beledermedve a saját csendjébe az esőt nézi. Pár percre odahúzódom mellé, a tekintetünk találkozik, látszik, hogy valahonnan megérezte az idegenségemet. Megváltozik a fej- és válltartása, mintha kicsit felém fordulna. Tükörszerű mozdulattal ugyanúgy teszek. Istenem, ki fejti meg ennek az áldott tébolynak a titkát? Hány ezer éve merül bele az ember tekintete a záporozó esőbe? Aztán lassan elindulok, s persze elkések. De most nem előadással indul a reggel – ebben is más –, hanem szakmai beszélgetéssel. Meglepve látom a vendégek közt Béres Mártát, a tegnap esti One-Girl Show előadóját. Önmaga történetét mesélte el a színpadon, fiktív elemekkel teleszőve. Folyamatosan kereste a kapcsolatot a közönséggel, hol provokatívan, hol annak kegyeiért könyörögve, mintha folyton attól rettegne, hogy már réges-rég elveszítette azt, mert magányos, s visszavonhatatlanul az. Önmagáról mesélt, de láthatóan önmagától félt a leginkább. Márta a színpad mélyéről jött elő, egy színültig töltött pohárral a kezében, gyönyörű testtel, mélypiros ruhában. Egyenesen a közönség felé tartott, és nagyon közel az első sorhoz olyan közvetlenséggel szólt hozzánk, mintha már régről, bizalmasan ismernénk egymást. Emil Cioran írta egyszer: „Ha hívő volnék, Istennel foglalkoznék. Minthogy nem vagyok az, magammal foglalkozom…” A művésznő nem egyszerűen egy emberi élettörténetet mesél el, egy, a Vajdaságban született magyar, tehetséges lány történetét, hanem mérlegel. Színészi játékának olykor forrósággal áthatott melankóliája a 21. századi közép- és kelet-európai létet teszi mérlegre: az érvényesülésért vívott harcot, a fájdalmasan ellentmondásos határontúli magyar identitást (az egyik legszebb jelenet, amikor ezt egy virtuóz táncban ábrázolja szavak helyett), a történelmi konfliktusok megoldatlanságát, mely polgárháborúk időnkénti fellángolásában nyilvánul meg. Mindezt átszövi korunk emberének szomjúságával, útkeresésével, hogy mélyebb vagy nevezhetjük úgy is, vallásos értelmet találjon az életének (l. az El Camino zarándoklat története), és élni akarásával (megrendítő az a jelenet, amikor a halott apát megjelenítő csontvázat saját teste lélegzetével próbálja „lélegeztetni”, mintegy az életnek a halál fölött aratott győzelme jeleként). Ez a 21. század pedig érzésem szerint elbukik Béres Márta mérlegén, de mégis olyan pokolnak bizonyul, amelynek mélyén csodák születhetnek, az alkotás, a szépség pillanatnyi csodái.
András Forgách Holdvilág és utasa című, a Pesti Magyar Színház által bemutatott darabja Szerb Antal Utas és holdvilág címet viselő regényének színpadi adaptációja. Az adaptáció kreatív energiával, de alázattal történő átdolgozást jelentett, hiszen miközben a darabot teljesen áthatja Szerb Antal komolytalannak tűnő, mégis mélységgel átitatott játékos eleganciája, megmutatkozik benne az absztrakciókra fogékonyabb forgáchi intellektus teremtő ereje is. A szimbólum minőségével felruházott ördöggolyó például nemcsak a főhős egymásba nyíló titkainak leképeződése, mely a gyerekkor mélyére vezet, hanem szerkesztési elv is: valahányszor felmerül a kettősség a felnőtté váló és a gyermeki emlékek által kísértett Mihály lelkében, megjelenik az idő problémája is, s a különböző idősíkok egymásba váltva, a jelen felé egyre szűkülő koncentrikus körökben vezetnek a végkifejlet felé. A darab központi nőalakja, Éva, akibe több férfi is reménytelenül szerelmes, a saját öccse is, a halál angyalának szerepét tölti be, szerelmi beteljesülés helyett a halálba taszítottsággal „ajándékozza meg” a szerető férfiakat. Az egyetlen kivétel épp Mihály lesz, akit a döntő, az élet és halál közti választás pillanatában elenged magától, s ezzel mintha életet adna neki. A nézőt kísérti a gondolat, hogy Éva talán épp ezáltal döbben rá maga is a Mihály iránt érzett valódi szerelmi érzéseire, s szeretni itt annyit tesz, mint elválasztani a haláltól.
(Kirilla Teréz)
