A debreceni színház Csokonai Ifjúsági Programjában a kisiskolásoktól a középiskolásokig várják a nézőket színházi nevelési előadásokkal, előadásokhoz kapcsolódó feldolgozó foglalkozásokkal, drámaórákkal, hosszú programokkal és egyéb workshopokkal. A Herkules – A kezdetek című gyerekelőadásról, illetve a CSIP programjában bemutatott Kimondhatatlanról Madák Zsuzsannát, az előadások rendezőjét kérdeztük.
– A te munkamódszered abból a szempontból is különleges, hogy nem darabokat, diákoknak, pedagógusoknak ismerős címeket keresel, hanem témákat veszel elő.
– Ez az elmúlt évek során így alakult. Egy Herkulesről szóló történet már régóta motoszkált bennem, de mostanra kapott pontos fókuszt, a Kimondhatatlan pedig a színház két művészének az ötletéből jött létre. Wessely Zsófia színész és Nagy Kíra operaénekes kerestek meg azzal, hogy a családon belüli erőszak témájáról szeretnének egy előadást készíteni.
Elképesztően boldog vagyok, hogy egy olyan színházban dolgozom, ahol színészek gondolkodnak arról, miről lenne fontos előadást készíteni, és ebben nem az lényeges számukra, hogy mit szeretnének eljátszani, hanem az, hogy mik azok a társadalmi kérdések, amiről beszélni és gondolkodtatni szeretnének színházon keresztül.
Persze, ez nem jöhetne létre, ha nem lenne itt egy támogató légkör, amelyben fontos, hogy milyen előadásokat kínálunk gyerekek és fiatalok számára.
– Hogyan állt össze az alkotócsapat, és hogyan készült az előadás?
– A darab megírására Romankovics Editet kérte fel a színház. Edának nagyon komoly TIE-tapasztalata van, több előadásában foglalkozott igen érzékeny témákkal. Bethlenfalvy Ádám színházi nevelési szakemberrel nagyon régóta dolgozom együtt, és segített bennünket egy pszichológus-családterapeuta konzulens is. A két lány mellett Gemza Melinda is részt vesz drámatanárként az interaktív előadásban. Az első fázisban sokat beszélgettünk, megosztottunk egymással történeteket, és azt vizsgáltuk, hogyan érdemes a bántalmazás különböző formáit egyetlen történetté sűríteni. Eda ezekből a történetekből írta meg a darabot, amit mindannyian elolvastunk, tehát a szövegkönyvfejlesztés minden munkafázisában benne voltak a színésznők, ami rendhagyónak számít egy kőszínházi produkció esetében. A járvány miatt elrendelt korlátozások erősen érintették a próbaidőszakunkat. Február végén kezdtünk próbálni, és két hét után le kellett állnunk. Júniusban volt egy újabb próbaidőszakunk, amelyet egy tesztjátékkal zártunk – kipróbáltuk az előadást középiskolásokkal, illetve megfigyelőként pedagógusok, pszichológusok is jelen voltak. Majd a tapasztalatokat beépítve dolgoztunk még nyáron egy hetet, finomhangoltunk. A bemutató október 14-én lesz. Ez a járványhelyzet miatt bekövetkezett szakaszos próbaidőszak szokatlan, nehéz, de ugyanakkor vannak előnyei is. Több időpillanatban rá lehet tekinteni a munkára, az időbeli távolság sok kérdéses dolgot világossá tesz.
Van tapasztalatom színházi nevelési előadásokban, érzékeny témákban, de ennyire nehéz feladatom még a leállásoktól eltekintve sem volt, hiszen a társadalom legkisebb egységén, családon belüli erőszakról szól az előadás. Nagyon oda kell figyelnünk, hogyan beszélünk erről a témáról. Nincsenek pontos statisztikák, de úgy becsülik, hogy minden tizedik gyerek érintett családon belüli bántalmazás spektrumán, ráadásul mindez a kívülállók számára láthatatlan, mert az abúzus elszenvedői gyakran a szégyenérzet miatt nem beszélnek erről. Emellett színésztechnikailag sem egyszerű a Kimondhatatlan, mert ketten játsszák végig a történetet sok szereplőt megjelenítve, ráadásul sem Zsófi, sem Kíra nem játszott még színházi nevelési produkcióban. Melinda drámatanárként és narratátorként jelen van az előadásban, ugyanakkor az én felelősségem, hogy Zsófi és Kíra is biztonsággal tudják vezetni az interaktív részeket.
– Mit tud elérni, miben segíthet egy színházi nevelési előadás? Meddig tart a ti feladatotok ebben a helyzetben?
– Fontos leszögezni, hogy az előadás egy súlyosan érintett fiatal problémáját nem tudja megoldani. Ez esetben csak az segíthet igazán, ha a fiatalt a közegből kiemelik. És nyilván ezután még hátravan számára a feldolgozás, ami nagyon-nagyon sok évig is eltarthat, akár egy életen át is.
Az előadás abban segíthet egy érintett fiatalt, hogy a saját közösségében belül beszélnek az ő problémájáról egy fikción keresztül, hiszen valószínűleg az osztálytársai nem tudnak arról, hogy mi történik vele otthon, viszont azt tapasztalhatja meg, hogy a mind a színház, mind az osztálytársai komolyan veszik az ő problémáját, két és fél órán keresztül egy közösség olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek meghatározzák az életét.
Ugyanakkor ez az előadás nem csak az érintettekhez szól. Ezt egy példával tudom legjobban alátámasztani. A tesztelőadás után 16 éves fiú így fogalmazott: az előadás nem feltétlenül az érintettekhez szól elsősorban, hanem hozzánk, akiknek nincsenek ilyen problémái, hiszen az, hogy ráláthatunk a bántalmazottak helyzetére, arra késztet bennünket, hogy azon gondolkozzunk, hogy mit tehetünk olyan hétköznapi szituációkban, amikor ezt látjuk, érzékeljük, miközben azt tapasztaljuk az előadás során, hogy a segítségnyújtás sem olyan egyszerű.
– A történet nyomasztó – mivel lehet ha nem is elkönnyíteni, de játékosabbá tenni, a nézőt egy kicsit felszabadítani?
– A keretjáték a fikcióra segít rá, a történetben megjelenő meséknek pedig iszonyú felszabadító ereje van. A keretjáték az, hogy a karantén alatt drámapályázatot hirdetett a színház, amit egy titokzatos író nyert meg, aki a drámájában keveri a valóságot a fikcióval. Az előadás során a durva fizikai bántalmazást sosem látjuk, azok meséken keresztül hangzanak el, amit a történet szereplői találnak ki, hogy feldolgozzák a hétköznapjaikat.
– Beszéljünk még a Herkules – A kezdetek című előadásról. Azt gondolom, itt könnyebb dolgod volt Mikó Csabával, aki a darabot írta, mert a mitológia adott.
– Pedig nem! Csabával negyedszerre dolgozunk együtt, és Herkules, mint figura mindig felmerült, mindig ott motoszkált bennünk, de valahogy nem találtuk a Herkules-történetünk fókuszát. Egészen idáig.
Kacskaringós utat jártunk be, mire megtaláltuk, mi köti össze a kamasz Herkulest és a harmadik-ötödikes korosztályt. Ez az identitáskeresés kérdése, annak a feszültsége, hogy meghatároz bennünket a közösség, ahonnan jövünk, ahova tartozunk, de mit tegyünk akkor, ha a saját utunkat szeretnénk járni.
Mit adunk fel ahhoz, hogy elérjük a vágyainkat, és ez hogyan hat ránk vissza? Vajon elérhető-e a csillagos ég anélkül, hogy az otthonról hozott értékeket feladjuk? Az előadás a kisemmizett társadalmi réteg és az elit kapcsolatát, egymáshoz való viszonyát boncolgatja.
– Ezek az előadások egy-egy ötletből jöttek létre, gyakorlatilag a semmiből születettek, és nyilván van ebben valami nagyon motiváló, inspiráló.
– Végtelenül izgalmas feladat, hogy a nullából teremthetünk valamit, ugyanakkor iszonyú nagy felelősséggel jár, és nem is könnyű. Ijesztő, amikor mondani kell egy címet, már kinn is a színházon a molinó, pedig még egy leütés sincs meg a darabból. De már kezdek hozzászokni. (Nevet.)
– Dolgozol kicsikkel és nagyokkal is. Van kedvenc korosztályod?
– Mindig az, amelyiknek éppen előadást készítek. Ilyenkor teljes mértékben rájuk fókuszálok. Korábban Zalaegerszegen felsősök és középiskolások számára készítettünk előadásokat, a városban a bábszínház foglalkozott a fiatalabb korosztályokkal. Itt, Debrecenben jóval szélesebb az életkori paletta, ami nagy örömöt és kihívást jelent nekem. De talán a harmadik-negyedikesek a kedvenceim, ők még kicsik, szárnyal a fantáziájuk, millió ötletük, megoldási javaslatuk van, szeretnek játszani, de az ovisokhoz és az első-másodikoshoz képest velük már komplexebb karakterekkel is lehet dolgozni.
A cikk eredeti megjelenési helye: papgeno.hu
