Ratkó József Segítsd a királyt! című történelmi drámáját láthatta a Gyulai Várszínház közönsége
A budapesti Nemzeti Színház és debreceni Csokonai Nemzeti Színház közös produkciója, Ratkó József Segítsd a királyt! című történelmi drámájának bemutatása a Gyulai Várszínház létrehozói által kitűzött eredeti célt követi. Az elsősorban költőként ismert Ratkó csaknem feledésbe merült, egyetlen színpadi műve a magyarság régi dilemmáját feszegeti: hogyan lehet Európában magyarként megmaradni?
Imre herceg halála utáni napokban vagyunk, koporsója mellett siratja apja, még tart a gyász, de az utódlásért folytatott harc már teljes erővel folyik. Kié legyen a trón, Géza fejedelem leányági unokájáé, az idegenben nevelkedett Orseolo Péteré, vagy a pogány szokások szerint élő Vászolyé, Taksony fejedelem utódjáé? Ennek a dilemmának a talaján nő ki és szélesedik nemzeti sorskérdéssé a dolog. A téma felvetése ma is időszerű, megértéséhez nem kell a népi-urbánus vitákban, de még a magyar történelemben sem járatosnak lenni, elég az internetes újságokat és fórumokat böngészni. Ma is vannak, akiknek minden bugris és elmaradott, ami magyar, és olyanok is, akik a nemzet megsemmisülését látják mindenben, ami kívülről jön. Ebben a témakörben történelmünk során, valóban többször kaptunk nehezen megválaszolható kérdéseket.
Ratkó József váteszköltő volt, művében felfokozott érzékenységgel nyúl a teljes identitásvesztés, vagy a nemzeti felemelkedés öröknek látszó kérdéséhez. A mű nyelvezete szép, bőven merít a magyar irodalmi hagyományokból, és a népköltészetből, ezzel nemcsak a dráma hangulatát formálja, de jelzi egy bizonyos szellemi áramlathoz való tartozását is.
A műben kevés az árnyaltan megformált személyiség, és a drámai pillanat, inkább statikus jelenetek zajlanak a színpadon. Egyik kivétel ez alól a fiát sirató királynő rövid jelenete, amelyben Bajor Gizella szerepét alakító Kubik Anna nagy energiával és teljes hitelességgel jeleníti meg az utolsó gyermekét is elveszítő anya szinte önkívületi állapotát.
A darab központi figurája az öregedő István király, akiről más kép él bennünk, mint amilyet Ratkó állít elénk. A fia halála feletti gyász, és az ország sorsa miatt érzett aggodalom által elbizonytalanodott férfi uralkodásának bűneivel is küszködik. Távolabb lát, mint az elégedetlenkedő urak, de megérti érzelmeiket, és ebben inkább apjára, Géza fejedelemre emlékeztet, mintsem a szent királyra. Világosan látja, hogy az utódlási bizonytalanság tragikus következményekkel járhat, aggodalmával Istenhez fordul: „És tedd, hogy ne legyünk gyalázatja a szomszéd nemzeteknek, ne legyünk csúfja és játékai, s messzire való maradékaink rút járom alá ne vettessenek! Ámen.” A bibliai zsoltárok által ihletett, „István imája”, amelyben a király a magyarságért könyörög, önálló Ratkó versként is ismert. Szalma Tamás mindvégig képes volt a figyelmet magára irányítani és a szerző üzenetét, a magyarság sorskérdését átéléssel, hitelesen közvetíteni.
A pogány hitvilág és a kereszténység – a táltos és a főpap – közötti polémia kissé sematikusra, közhelyesre sikeredett. Az óbéli öreg alakja kínál hálásabb színészi alakítást, amit Bicskei István színes, eredeti figurát formázva, meg is ragadott, jelenléte mindig esemény volt. A többi szerep nem tette próbára a színészeket. Csikos Sándor lerövidítette, feszesebbé tette a darabot, bár az első felvonás így is vontatottnak tűnt, mindenesetre sikerült bizonyítania, hogy a nemzet sorsa felől való gondolkodásnak a színpadon ma is van helye.
A gyulai várban egyébként különleges érzéseket kelt a darab, hiszen már a város neve is kötődik Szent István korához. A mai országhatár másik oldalán fekszik a Bihar megyei Hegyközszentimre, ahol a közeli erdőben Imre herceget a halálos vadászbaleset érte. A Fekete-Körös töltéséről pedig látni a nagyzeréndi templomtornyot, ennek a községnek területén volt a darabban is szereplő Zerénd vezér családjának egykori szálláshelye.
Jó lenne, ha a várszínház hajdani küldetésének megfelelően nagyobb szerepet vállalna új, nívós magyar történelmi darabok bemutatásában – ha vannak ilyenek.
