Debrecen – Kötelességünk kételkedni – mondja Csikos Sándor, a Csokonai Színház művésze, akivel egykori tanítványa készített interjút.
Mi lettünk volna az utolsó osztálya 2009-ben az Ady-gimnáziumban, de még egy hete is partvissal a kezében egyensúlyozott, mikor benéztem a terembe, ahol épp beszédórát tartott. A pisztolyt nem kapta elő, mondván, hogy a vadnyugaton ilyen belépőért már lőnek. A mai napig mérhetetlen próféciával és energiával őrzi a magyar nyelv évszázados hagyományait, mint színművész-rendező-pedagógus. Számtalan díja mellett a nemzeti ünnep alkalmából újabb elismerést vehetett át: a Kiváló Művész címet. Ebből a jeles alkalomból beszélgettünk Csikos Sándorral, mint mester és egykori tanítványa.
Dehir.hu: A színészi pályára való kerülését egy titokzatos, mérhetetlen erő segítségének tulajdonította néhány éve. Közelebb került ennek a titoknak a felfedéséhez?
Csikos Sándor: Egy karcagi gyereknek mennyi esélye lehetett arra, hogy színész legyen akkoriban? Mindig is közel állt hozzám az irodalom. A barátommal versenyeztünk, és felváltva olvastuk Verne Gyula regényeit. Ami viszont az akkori olvasmányélményekből mégis emlékezetesen megmaradt: A boldog ember Móricz Zsigmondtól. Volt két tehenünk, és akkoriban olyan nagy volt a szegénység, ‒ nem tudtunk mit csinálni ‒, az egyiket el kellett adni. Ezek ketten annyira egymás mellett nőttek fel, hogy miután szétváltak, amelyiket megtartottuk, az annyira elszomorodott, hogy állandó fájdalommal nézte az ajtót és nem evett. Emiatt elapadt a teje is. Felváltva ültünk mellette anyámmal az etetések alatt, hogy ne legyen egyedül, és egyen legalább egy keveset. Én iskola után voltam vele, és ekkor egy petróleumlámpa fényénél olvastam a Vernéket és A boldog embert. Azért maradt meg igazán ez a regény, mert azt mondja Móricz, az ember lehet boldog, örülni kell a kis dolgoknak is. A boldogság képessége tulajdonképpen bennünk van, csak meg kell találni és tudni kell használni.
Dehir.hu: A boldogság megtalálásához hozzátartozott, hogy a színészet mellé, viszonylag korán csatlakozott a tanári pálya is?
Csikos Sándor: Az is véletlen jött. Kellett hozzá, hogy kicsapjanak Karcagról, és Debrecenbe kerüljek, a Fazekasba. Akkor ott nagyon aktív élet folyt. Darabokat vittünk színre, szavalóversenyek voltak, amiket általában én nyertem. A többiek biztattak, csak el kellene mennem a főiskolára. Előttem járt Kapás Dezső, utánam pedig Uri Pista. Mindketten nagy tehetségek és nagy szavalók voltak. Miután megkaptam a diplomám, és eltöltöttem egy kis időt az Irodalmi Színpadon, 1972-ben visszajöttem a városba és leszerződtem a színházhoz. Később megalakult a Rencz Antal vezette stúdió. Azt mondta: te olyan jól beszélsz, jöhetnél tanítani. Az első évfolyamban volt Eszenyi Enikő és Szarvas József. Még nem tanítottam igazán őket, inkább úgy fogalmaznék, hogy velük együtt kezdtem el beszédet tanítani.
Dehir.hu: Könnyen megtalálta azt a pedagógiai hangot, amivel a szép magyar beszéd fontosságát tanította a fiataloknak?
Csikos Sándor: A főiskolán a beszédoktatás volt a legfontosabb mi időnkben. Aki jól tud verset elemezni, az jól tud elemezni egy szituációt is. Átlátja, meddig tart egy gondolati egység, min van hangsúly, illetve mit kell még egyszer aláhúzni. Mindezek birtokában már szerepet is képes elemezni. A versmondás megtanít sok mindent, amit a szakmáról tudni kell.
Nekem nagy szerencsém van, mert a tanáraim a magyar beszédoktatás egyéniségei voltak. Első évben technikát tanított Fischer Sándor tanár úr, aki könyvet is írt erről. A művészi beszédet Gáti József tanította, akinél jobban Arany-balladát nem elemzett, nem mondott senki. Mikor negyedéves voltam, akkor jött Montágh Imre. Nagyon tetszett a módszere, mert hihetetlen sokféle irányból rakta össze a pedagógiáját. Fischer megtanította a technikát, Gáti megtanított elemezni, Montágh pedig a beszédet a személyiség részévé tette. Ebből a háromból gyúrtam össze a módszeremet.
Úgy érzem, sikerült megtalálni a hangot a gyerekekhez. A tehetséget vagy bármifajta munkálkodást a bizalom és a siker táplálja. Ha a gyerekeknek nem tudnám elmagyarázni, hogy egy versben vagy egy monológban mi van, akkor nem hinnének nekem. A hitelességet az adja, hogy bizalommal vannak irántam. Nem csak gondolatilag, hanem technikailag is. Ha nem hinnének a gyerekek, akkor nem csinálnám. Nekem az is mutatja a hitet, hogy a Színművészetin rangja van az Adynak. Ehhez nyilván mások is kellenek, nem csak én. Cila néni (Várhalmi Ilona – szerk.), Bögös Attila és a többi kolléga nélkül nem tudnának a tanítványaink ennyire kiemelkedően szerepelni. A mostani osztályban öt volt Ady-s fog végezni.
Dehir.hu: A debreceni kötődésű színészektől gyakran kérdezik, mit jelent a cívisség számukra, amit szerintem Szabó Magda tudott a legmélyebben ábrázolni. Tanár úrra milyen hatást gyakorol?
Csikos Sándor: Szabó Magdát említetted, és ez is olyan különös dolog, ahogy mi találkoztunk. Amikor Lengyel Gyuri barátom jött Debrecenbe, már rendezett tőle darabot a Madáchban. Ő hozta be Szabó Magda műveit a színházba. Játszottam a darabjaiban, és többet meg is rendeztem. Sok hasonlóság volt a sorsunkban, ezért is sikerülhetett könnyen megtalálni a közös hangot vele. Őt is megintette a kor. Betiltották, nem adták ki a díját, volt szegénységben, és volt másodrangú állampolgár. A hitét viszont sosem vesztette el. Az az erkölcsiség, ami ezt a nagyon szigorú cívis vagy karcagi paraszti létet összeköti, az a reformátusság. Ez nagyon meghatározó az én életemben is. Leültünk beszélgetni, és nem kellett magyaráznunk bizonyos dolgokat. Olyan dicsérőt írt rólam, hogy pirulok azóta is, ha eszembe jut. Nagyon szeretem a darabjait. Nagyon jól meg tudta írni, hogy egy szereplő bejön a színpadra, és szép magyar nyelven megszólal. Azok a problémák, amiket felvet, nem csak a várost érintik, hanem a magyarságot is. Nézzük a Kiálts város!-t: ragaszkodni a hithez és az elvekhez, még akkor is, ha ez nagy áldozatot kíván. Ez volt a megmaradás egyetlen lehetősége. Most itt ez a város: megmaradt, és milyen hosszú ideje már kulturális, tudományos és oktatási központ is.
Dehir.hu: Ez a közös sorsban való megmutatkozás mennyiben befolyásolta abban, hogy a legtöbbet Szabó Magda darabjait rendezte?
Csikos Sándor: Minden tehetséges, értelmes ember egyszer csak megkérdezi magától: jól van ez? Jól látom én? Lucifer is mondja, hogy kötelességünk kételkedni. Ha nem kérdeznénk meg magunktól, hogy ma jobban csináljuk-e, mint tegnap, akkor nem menne a világ előre. Ez befolyásol igazán a rendezéseimben.
A Régimódi történetben a kor levegőjét szerettem volna visszaadni. A közönség szerintem nagyon igényelte azt, hogy megidézzük Debrecennek azt a világát, amiről a regény szól, hiszen nem nagyon lehet becsapni őket. Nap, mint nap azok mellett a helyek mellett, azokon az utcákon mennek el, amik megjelennek a darabban Egy emberi történetet, emberi módon színpadra állítani ‒ ez volt a célom.
Nagyon szerettem ezt a darabot és a Kígyómarást is. Amire viszont igazán büszke vagyok, az Borbély Szilárdtól a Dea Debrecen és a legutóbbi rendezésem, a Szélfútta levél. A Dea Debrecennek sikerült kitalálnom egy játékos megjelenítést. Ez nem egy megírt színdarab, hanem mi állítottuk össze Szilárddal. Itt dolgoztunk a konyhában, utána pedig Kazinczy stílusában leveleztünk. A Szélfútta levélre pedig azért vagyok büszke, mert megtaláltam azt a formát, amelyben Mensáros története megjelenhetett. A Piscator-féle térdimenziót használtam. Hármas tagolásban a sors, esemény és a gondolat színpada jelent meg. Volt egy forradalmi és egy vallási vonal is, amik miatt igazán fontos volt számomra megrendezni ezt az előadást.
Dehir.hu: Ebben a darabban egykori tanítványa a főszereplő. Hogy alakulnak ilyenkor a szerepek? Janka Barnabást mint kollégát vagy mint régi diákját rendezte?
Csikos Sándor: Tegeződünk már, ilyenkor már kollégák vagyunk. Az mindig olyan szívet melengető érzés, mikor azt mondják nekem: Szia, Tanár úr!
Dehir.hu: Akkor nincs olyan a próbákon, hogy „nem tanultad meg, hogy a magyar nyelv dallama ereszkedő”?
Csikos Sándor: Ezt kollegiális viszonyban is szoktam volt mondani, de mikor rendezek, akkor felhívom a figyelmet ilyenekre, ha szükséges.
Dehir.hu: Tanár úrnak melyik volt a legemlékezetesebb, legmeghatározóbb színpadi találkozása?
Csikos Sándor: Mikor készültem ide, akkor pont azon gondolkodtam, hogy a Lucifer szerepe kihagyhatatlan és megkerülhetetlen pontja volt az életemnek. Lengyel negyedszerre rendezte a Tragédiát, nagyon kiforrott produkció volt, merőben új Lucifer-képpel. Ezt azért is mondhatom, mert a DLA dolgozatomban (Lucifer tragédiája) számos felfogást tudtam megvizsgálni. Volt Ördög, Sötét angyal, a Halál angyala, sötét karakter. Mi máshogy fogalmaztuk meg. Egy olyan karaktert játszhattam, aki barátként, szellemtársként van jelen Ádám mellett. Nem ő csinálja a történelmet, hanem felhívja a figyelmet arra, hogy itt és itt mi történt. Bölcs barátként kíséri végig Ádámot a történelem útján. Ádám az érzelmi, Lucifer az értelmi rész. Ezt próbáltuk eljátszani.
Akkor is csodáltuk Madách mondatait, mikor csináltuk, de 1923-ban Karinthy azt írta, ‒ az egyik zseni a másik zseniről ‒, hogy a világirodalomban két szó nem szorul magyarázatra: Dante és Madách Ha Madách nem írta volna meg Az ember tragédiáját, csak megmaradt volna egy cetli a színek helyszíneivel, akkor is a legnagyobb filozófus költők közé tartozna. Egy-egy jelenetbe belesűríti a kor gondolkodását, előremutatását, tévedéseit. Sokan vitatkoznak rajta, hogy pesszimista mű-e a Tragédia, avagy nem. Teller Ede egyszer Debrecenbe jött, és én elmentem meghallgatni. Azt mondta, hogy nem tudja a világot Isten teremtette-e vagy sem, de ha Isten csinálta is, nem csinálta készre. Az el nem készült világ ad az embernek örök feladatot, és ezt a feladatot megoldani, sikerek és bukások által lehetséges. Ez a küzdelem, ez adja az ember rangját a teremtett világban. A tragédia pedig így fejeződik be: „Mondottam ember: Küzdj és bízva bízzál!”
Dehir.hu: Lucifer mondja: „Ah, ilyen gondos filozófiát / Ki tenne fel a röpke ifjúságról”. Tanár úrnak mi a véleménye a fiatalokról? Mi az, amit feltétlen átadna nekik?
Csikos Sándor: Pár évvel ezelőtt mentünk szavalóversenyre, és adtam pár Janus Pannonius-verset. A gyerekek nem voltak túl lelkesek, de mondtam nekik, higgyétek el, a humán kultúrának el fog jönni a reneszánsza. Elmentek, és a zsűri ujjongott, milyen jó, hogy mondanak humanista verseket. Azt gondolom, annak ellenére, hogy most milyen a fiatalok felkészültsége, kötelességem megmutatni nekik ennek a gyönyörűséges magyar irodalomnak és nyelvnek a szépségeit. Mi egy kis ország vagyunk, a tudomány és a kultúra a kincsünk, nincsen se tengerpartunk, se vasbányáink. Kétségkívül nincs az irodalomnak akkora rangja, mint amekkora az én fiatalkoromban volt. Akkoriban a könyvhéten hetekkel előre félre kellett tetetnünk egy-egy kötetet, ha nem akartunk lemaradni róla. Odafigyeltünk arra, hogy mit mond a költő. Gondolom és remélem, hogy a kultúra visszakapja majd ezt a kitüntetett rangját.
Az interjút készítette: