(Forrás: http://www.dehir.hu/) Szénási Miklós, 2015. január 19.
Debrecen – Az egykori István most a rendezői székbe ült, és nem kezdte el görcsösen aktualizálni Ratkó először három évtizede bemutatott drámáját. Kritika.
Nem szabott sem túl könnyű, sem túl hosszú életet a sors Ratkó Józsefre. Az 1936-ban született költő 1989-ben hunyt el, éppen Debrecenben. Nem egyszerű megítélni az életművét, hiszen egy erősen megosztott és elnyomott időszakban alkotott. A Rákosi- és Kádár-korszakban, az urbánus és népi írók közötti ellentétek szaggatta irodalom világában. Ott volt, ott lehetett Ratkó valaha is a legjobbak között? Ma hogy tekintünk vissza rá? Hova helyezzük el? Ezeket a kérdéseket ez az írás nem fogja megválaszolni.
Maradjunk csak Ratkó Segítsd a királyt! című színpadi művénél, melyet a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház 1985-ben mutatott be, majd’ három évtizede. István királyt akkor Csikos Sándor játszotta, aki most pedig rendezőként nyúlt a darabhoz, s egy, a Ráckevei Anna és Gemza Péter által meghirdetett tematikus évadhoz jól illeszkedő előadást hozott létre, melynek középpontjában a kereszténység és a középkor áll.
A történet Imre herceg halálával kezdődik, akit egy vadkan öklelt fel. Mit kezdhet ezzel a tragédiával az apa, aki elveszítette a gyermekét? Mit a király, akinek a vállára újabb súly nehezedik, hiszen meg kell oldania az utódlás kérdését? Bár túl van győztes csatákon István (Szalma Tamás), mivel határt szabott a kalandozásoknak, és tűzzel és vassal elterjesztette a kereszténységet az országban, az egységet mégsem tudta megteremteni. S most mintha minden rá akarna szakadni. Azzal, hogy behívta a bajor lovagokat (felesége, Gizella népét), sokakat maga ellen fordított. Széthúzás, torzsalkodás, irigykedés, ármánykodás jellemzi a hétköznapokat. A személyes fájdalom súlya alatt küszködő királyt sorra elárulják addig hűségesnek látszó emberei. Ellene fordulnak a magyar urak, papja bejelenti, hogy haza fog menni, elhagyja az országot. Felesége (Kubik Anna) gyűlöli, mert nem bír ránézni, amiért el kell temetni a fiukat, s ezért Istvánt hibáztatja. Úgy néz ki, nem bízhat szinte senkiben. Talán az egyetlen, akiben nem kell csalódni, az az óbéli öreg (Bicskei István). Ő, aki továbbra is támogatja királyt, mert annak idején erre tett ígéretet Géza úrnak, István apjának. A kérdések azonban így is sokasodnak, és nehezen születnek a válaszok. Nem csak az bizonytalan, hogy ki követi majd Istvánt a trónon, hanem az is: egyáltalán, mi értelme volt a sok vérontásnak, a pusztításnak, a rombolásnak? Tényleg ez volt az egyetlen járható út? Rákényszeríteni a magyarokra a kereszténységet, elvenni tőlük a régi szokásokat, a régi hitet? Mi értelme volt ennek az egésznek? S mi vár az országra, és mi a királyra? Egy a kettő sorsa? Van jövő? Vagy mindent elsöpör az idő? És számít-e mindez akkor, amikor ott az a kimondhatatlan, feloldhatatlan, felejthetetlen fájdalom, a szülőé, aki megéli gyermeke halálát?
A dráma nyelve, tempója kissé hullámzó – a jobb sorok illetve pillanatok mindenesetre már-már Madách Imre Tragédiáját idézik. Bár lassan indul az első felvonás, és néha túl nagynak tűnik a színpadi tér, amikor rendre csak egy-két ember mozog és beszél, de mégsem hat úgy, mint egy szobadráma, amit valami méretes sportcsarnokban láthatunk. Az ember eltörpül saját problémái nagysága mellett olykor. A szimmetrikus berendezés, az egyszerű, jelképes, mégis látványos díszletek, a puritán jelmezek (Gyarmathy Ágnes munkái) hatásosak. De főképpen Szalma Tamás játéka, aki szinte egyedül elviszi az egész darabot. Nagyon kemény, nagyon erős, nagyon tehetetlen és annyi, annyi kétséggel teli, mint bárki, akit anya szült. S bár Kubik Anna csak néhány percet tartózkodik a színen, mégis emlékezetes alakítást nyújt a szenvedő, a kínjába majd belebolonduló anya szerepében. Mellettük még az óbéli öreg, akit igazán jó szerep lehetőségével kínált meg a darab. A többi karakter esetlegesebb, felcserélhetőbb, felejthetőbb – a tisztességes színészi játék ellenére is.
