Debrecen – Nem egy könnyen befogadó város, de nagyon megszerettem Debrecent – mondja Miske László, aki éppen ma 80 éves. Interjú.
Mintha tegnap lett volna, amikor a Csokonai Színház egy határozott, szálfatermetű színésszel erősített, aki igen nagy utat tett meg a cívisvárosig. Hihetetlen, hogy ennek már negyedszázada? Az, pedig így van. Az idő már csak ilyen, szalad velünk. Miske László lehetett volna lelkész is – ahhoz is megvolt minden adottsága, képessége –, de mégis inkább úgy döntött, Thália papja lesz. S milyen jól döntött, bólinthat rá az, aki szeret színházba járni. Tulajdonképpen mintha most, nemrégiben lett volna, amikor a Gyertyák csonkig égnek című (száz előadást megért!) Márai-darab végén a közönség, a kollégák felköszöntötték születésnapja alkalmából. Akkor 75 éves jubileumát ünnepelték a Horváth Árpád Stúdióban – most meg már itt a nyolcvanadik. Kakukkfészek, Julius Caesar, Pompás Gedeon, Svejk, Kiálts, város!, Liberté, Rokonok, Egy szerelem három éjszakája, A revizor, Légy jó mindhalálig, A chioggiai csetepaté – csak néhány a sorból, hány és hányféle darabban, szerepben láthattuk debreceni pályafutása során.
Emlékszik még, mikor járt először Debrecenben? – kérdezzük a színészt, akivel (hol is másutt) a színészklubban ülünk le beszélgetni. Mivel látják, hogy interjú készül, a kollégák, s a büfés hölgy is halkabbra veszik a szót, a tévét.
Miske László: Nagyon régen, még 1970-ben, mivel én a nagyváradi színházban játszottam, melynek jó kapcsolata volt a Csokonaival. Évente átjöttünk két-három alkalommal, és játszottak a debreceniek is nálunk, így kialakult egy jó szakmai és emberi kapcsolat közöttünk. Magyarországra egyébként 1990-ben jöttem át, akkor Miskolcra hívtak, és utána következett Debrecen. 1991-ben a Nők iskolájában, Molière darabjában kaptam szerepet, majd két év múlva az akkori igazgató, Lengyel György le is szerződtetett, azóta itt vagyok.
Dehir.hu: Az elmúlt negyedszázad során nagyon sok darabban játszott. Melyikre emlékszik vissza a legszívesebben?
Miske László: Talán A Gézagyerekre. (Ebben a kőfejtőben dolgozó munkást, Banda Lajost játszotta, s alakításáért 2002-ben a legjobb epizódszereplőnek járó díjat vehette át a POSZTon Kóti Árpáddal. A szerk.) De nincs csak egy kedves darab. A stúdióelőadásokra is nagyon szívesen emlékszem vissza. A stúdiószínházban játszani számomra mindig nagyon fontos volt, mert ott egészen közel kerülhettünk egymáshoz a nézőközönséggel. Ott nincs meg az a távolság, ami nagy színpadon, ahol még szintkülönbség is van. Itt meg sokszor a nézőtől fél méterre vagyunk. Ez számomra kifejezetten inspiráló. Ha belenézek a nézők szemébe, összekapcsolódik a tekintetünk néhány pillanatra, érzem, ha velem vannak, ott vannak az eseményekben, és ez nagyon jó érzés.
A cikk folytatását itt olvashatja.
