(Forrás: http://szinhaz.net/) Kutszegi Csaba, 2015. március 10.
Borbély Szilárd: Akár Akárki – KRITIKA
A szöveghez és a jelenséghez – jelenetről jelenetre – adekvát és egyedi megoldásokat kerestek, melynek eredményeként adekvát és egyedi előadás jött létre…
Nem vet rossz fényt Árkosi Árpád rendezőre és a debreceni Akár Akárki-bemutató színészeire és teljes stábjára, pontosabban, nem kisebbíti az érdemeiket, ha azt mondom: leginkább a Borbély Szilárd-darab szövegerősségétől jó az előadás. Ugyanezt gondoltam nemrégiben a Színház- és Filmművészeti Egyetem Máté Gábor rendezte Nincstelenek-előadásán, valamint jó néhány évvel ezelőtt a Vidnyánszky Attila által színre vitt debreceni Halotti pompán is. Vannak írók, akiknek szövegeit szinte nem lehet elrontani. Persze ezt nyilván szimbolikusan kell érteni, de az „elronthatatlan szöveg” mégsem teljesen misztikus jelenség. Akkor alakul ki egy írásról ez a benyomásunk (vagy inkább érzékcsalódásunk?), ha a szöveg olyan sokrétegű, egyszerre mély és magas, könnyű és súlyos, tartalmilag bölcs, formailag játékosan magabiztos, hogy néhány rétegét akár még rosszul is kezelhetjük, akkor is marad annyi tartaléka, hogy nem győzünk a mélységeibe alászállni, csúcsait megmászni, és mindeközben álmélkodni a tervező jóisten és a végező ember határtalan tehetségén. Minden bizonnyal fokozatosan fogunk rádöbbenni, hogy Borbély Szilárd különlegesen nagy író volt. A szövegeiben rejlő úgynevezett nyelven túli (konnotatív) valóság gazdagságában, bölcsességében és mély humanizmusában Pasolininek és Pilinszkynek méltó társa, hogy csak olyanokhoz hasonlítsam, akikkel eszmeileg összemérhető.
Visszatérve a színházhoz, Árkosi Árpád egyáltalán nem kezelte rosszul a Borbély-szöveg egyetlen rétegét sem, sőt, amit tehetett, azt igen korrekten tette meg: az Akár Akárki szövegéből, annak értelmezési lehetőségei közül (nyilván gondos és hosszas elemzés után) kiszemelt egy vékonyka metszetet, melyet aztán – végig tartva az eltervezett módokat és irányokat – a textúra tartalom-, jelentés- és utalásdzsungeléből kioperált, majd társított hozzá színháztörténeti kontextusba illő és mindeközben a mában is fogyasztható rendezői koncepciót. Ezt már „csak” gyakorlattá kellett váltania, és így megszülethetett egy igen figyelemre méltó előadás.
Az Akár Akárki-ből számos módon készíthető színvonalas előadás (tudjuk, a szöveget nem is lehet elrontani), de a rendező és a csapat korántsem könnyű utat választott. A szöveghez és a jelenséghez – jelenetről jelenetre – adekvát és egyedi megoldásokat kerestek, melynek eredményeként adekvát és egyedi előadás jött létre, amely ugyan nem vonultat fel sosem látott színházi újításokat, de viszont nem tartalmaz egyetlen odavetett, tartalmatlan és funkciótalan, formális, üres klisét sem. Ezzel – nemcsak debreceni viszonylatban – „modernségfokban” is jól vizsgázik, hisz a korszerűség (vagy kortársság) igazából, valódi értékként nem a divatos trend formális-utánzó követése, hanem újszerű jelenségekhez eredeti, adekvát alternatívák keresése. És ennek eredményén fikarcnyit sem ront, ha az előadás mindeközben érthető és élvezhető is.
Árkosi Árpád az író darab elé írt Brecht-utalásából (és persze az egész, brechti songokkal megtűzdelt darabból) kiindulva, egy mai korba igazított brechtiánus előadást rendezett. Például megtartotta a kitűnő songok nagy részét, és igen jó érzékkel illesztette őket az előadás szövetébe. Nem alkalmaz durva, hivalkodó elidegenítést, sőt, a dalok inkább sokszor – finoman, de a kemény tanulságokat is hordozva – a nagyérdeműt szórakoztatni hivatottak, emellett gördülékennyé teszik a szerkezetet, átvezetik egymásba a különböző képeket, miközben felmutatják a brechti jelleget is. Horváth Károly zenéjének szerteágazó a merítése, de mégsem széthullóan eklektikus a muzsika, a dalokat egymással és az egyéb kísérő zenékkel stiláris kohézió tartja egyben. Ugyanígy „tartja egyben” a nézőket a Horváth Árpád Stúdiószínpadon a falak mentén futó négypályás emelvény, amely által határolt négyszögletes nézőtéren foglalnak helyet a nézők – guruló forgószékeken ülve. Így mindenki – az események felé fordulva – követheti az előadást, és a maga módján részt is vehet a játékban. Ez a megoldás sem pusztán öncélú „érdekesség”: azzal, hogy bizonyos aktivitásra vagyok kényszerítve, sokkal jobban részesévé válok az előadáson felépülő abszurd mikrovilágnak, könnyebben átélhetem, hogy az a szörnyű, embertelen közeg, Borbély Szilárd „zenés-táncos amoralitásának” világa egyben a saját hétköznapjaim világa is. Egyrészről tehát rendszeresen el vagyok idegenítve, másrészről pedig folyamatosan be vagyok vonva, mindennek következményeként egy percig sem unatkozom, ugyanúgy, mint mindenki, aki a privát életében szeretne valamit elérni (legalább annyit, hogy megéljen valahogy, és valamennyire önazonos lehessen magával).
A darabban nyolc bűnpéldázat követi egymást (huszonegyedik századi moralitásjátékként), a történetekben mai privát- és közbűnök, valamint privát- és közerkölcstelenségek tárulnak fel a „sima” csalástól és erőszaktól a szervkereskedelmen át a holokausztig és annak relativizálásáig. A három színész a különböző jelenetekben különböző karaktereket alakít, valamennyien korunk (jobbára negatív) „hősei” és áldozatai. Egyebek mellett az alábbi alakok jelennek meg a színen: Ideges nő, Gyanús férfi, Bér-sorbanálló, Ferences barát, Sietős utazó, Taxis, Transzvesztita, Hajléktalan filozófus, Jehova tanúja, Banki alkalmazott, Holland rabbi, Rendőrnyomozó, Munkába induló férfi. A negyedik szereplő mindvégig állandó tényező: ő a Halál (a sok mozgásos néma szerepet hol félelmet, hol részvétet keltve, szuggesztív erővel „kelti életre” Steuer Tibor, aki – most hallottam –: a Csokonai Színház egyszemélyes tánckara).
