A Színház folyóirat online felületén értő kritika született színházunk görög évadának három alappilléréről, a November Night, az Antigone és az Iokaszté királyné című előadásainkról. Kutszegi Csaba kritikus zárógondolata szerint “Debrecenre változatlanul oda kell figyelni.”
Kutszegi Csaba: Mért is nem a nők fonják a sorsfonalat…
(Forrás: http://szinhaz.net/)
Nancy Huston: Iokaszté királyné – KRITIKA
Iokaszté vállalná és folytatná is az életét fia-férjével, mert nála a szeretet – még a jóslatokkal, istenekkel és törvényekkel szemben is – felülír mindent.
Ráckevei Anna és Gemza Péter vezetőkként az első évadjukat jegyzik a debreceni Csokonai Színházban. Már az intézmény üzemben tartása sem volt kis feladat számukra, hiszen a távozó Vidnyánszky Attila a társulat meghatározó színészei közül jó néhányat, valamint a repertoár egy részét magával vitte. Az elmúlt évadban műsoron levő előadások közül egy sem volt tovább játszható – egyrészt a színészegyeztetés lehetetlensége miatt, másrészt mert már „kijátszották” őket. Tehát szinte nulláról kezdődött az építkezés.
Ehhez képest az évadban abszolvált bemutatók száma és sokszínűsége valósággal impozáns, szép számú vendégjátékot is fogadott a színház, és mindemellett a játékrendben hosszú távú és erre az évadra vonatkozó koncepció elemei is megjelentek. Ez utóbbi, tehát az évadra vonatkozó koncepció a „görög színház”, ami Ráckeveiék megközelítésében nem az ókori klasszikusok hagyományos színpadra vitelét jelenti, hanem inkább az alábbi kérdést: mit lehet kezdeni a mában ez igen fontos európai hagyománnyal?
A kérdésre Debrecenben az évad három bemutatója próbál választ adni. A véletlen (vagy az üzemmenet gyakorlati kényszere) úgy hozta, hogy már novemberben megszületett a szintézis (Stanisław Wyspiański: November Night), azt követte márciusban a tézis (Szophoklész: Antigone), és utoljára mutatták be az antitézist (Nancy Huston: Iokaszté királyné) – amennyiben ez a (szintén) „klasszikus” hármas fogalmi viszony megfelelő gondolati keret a jelenség értelmezéséhez.
Az Anca Bradu rendezte Antigone alkotói úgy próbálták meg korszerűsíteni az ókori drámát, hogy autentikus szövegét megtartva, korát ráutaló jelmezekkel és korszerű színházi térkezeléssel jelezve, ma is aktuális belső lélekfolyamatokra helyezték benne a hangsúlyt. Ez régóta ismert, (szintén) klasszikus módszer, melyben Bradu próbálkozott ugyan újszerű megoldásokkal is, de nemcsak hogy nem sikerül újat mondania, a tragédia „régi” értékei sem jelentek meg a célkitűzésnek megfelelően (hogy ti. a fiatalabb generációk számára is fogyaszthatóvá, értelmezhetővé, vonzóvá váljék az előadás).
A Iokaszté királyné az Antigonehoz képest egyfajta antitézis, mert kortárs szerző (Nancy Huston) műve, amelyben az író formailag „ókori görög módon” továbbírja az Oidipusz-mondakör történetét. Pontosabban: kitér egy jelenlegi ismereteink szerint még meg nem írt részletére. Még pontosabban: Iokaszté, vagyis Laiosz özvegye, Oidipusz anyja-felesége szemszögéből idézi fel a baljós jóslatok, a gyilkosságok és öngyilkosságok, a vérfertőzés történetét.
Nem véletlenül használtam a „felidézi” igét. Ugyanis az előadás egyik problémája éppen abból adódik, hogy a „felidézett történetet” az író nem írta meg drámává. Vagy inkább nem sikerült jó drámát írnia belőle. A szöveg – főleg a 20-21. századi kitérői – színvonalas, érdekes, helyenként izgalmas, de a színpadon több mint másfél óráig nem történik egyéb, mint hogy a szereplők egymással beszélgetnek, az értelmező narrátor szerepét vivő Karvezető pedig, néha megszakítva a beszélgetést, a nézőknek beszél. A történetek nem dialogizált jelenetekben játszódnak le a színpadon, hanem elmesélik őket (ráadásul a főszereplők kétszer is a legfontosabb, „hírközlő” mondatokat egymás fülébe súgják hallhatatlanul). Persze van ilyen színház is (méghozzá igen jó és korszerű is), de abban – szerencsés esetben – vagy a költői vizualitás, vagy direkt a több jelentésrétegű, tartalmas (epikus) szöveg kerül fókuszba. Gemza Péter rendező ezzel szemben hagyományos játékmóddal és színészi gesztusokkal játszatja el a színdarabot.
Mindemellett a darab és az előadás is számos értéket, szépséget tartalmaz. Mindkettőnek külön-külön is egyik legnagyobb erénye az átgondoltság, a gondosan felépített üzenet tiszta, érthető megfogalmazása. Amikor Oidipusz szembesül az igazsággal, összeomlik, megsemmisül. Vele szemben Iokaszté vállalná és folytatná is az életét fia-férjével, mert nála a szeretet – még a jóslatokkal, istenekkel és törvényekkel szemben is – felülír mindent. De ez korántsem valamilyen ókori-mai érzelgősség. Ez a női princípiumnak az előadásban szisztematikusan épülő-terjedő diadala. Iokaszté bukásában, halálában megdicsőül, a katarzis nemcsak az értelemre, az érzelemre is hat: nézőként valóban el kell gondolkodnunk azon, miért nem a női lényeg fonja a világ sorsfonalát. Ha így volna, biztosan kevesebb háború tizedelné az emberiséget (de kérdés: hogyan bírná el a glóbus az elképesztő túlnépesedést?)
Az előadás motorja, lelke a címszerepet játszó Ráckevei Anna. Hibátlan az alakítása abban az értelemben is, hogy a premieren nem fedeztem fel még egy apró tévesztését sem, de ennél fontosabb, hogy kitűnően megmutatja a figura összetettségét: vérbő, kacér nő, odaadó anya, szerető asszony, humoros, bölcs ember, és eme evilági, hétköznapi tulajdonságokból bármikor játszi könnyedséggel és játékosan összerakja a határtalanul áradó, ideális absztrakt női lényeget, ama bizonyos princípiumot. Ehhez nemhogy küzdenie, még szerepet építenie sem nagyon kell, mert ezt az összetettséget (egyszerű lény és ideáltípus egyszerre) készen hordozza magában: már az előadás első pillanatában, az első megszólalásakor érződik benne, ami a későbbiekben a ráció számára is értelmezhetővé válik. Közvetlen játszótársai, Szalma Noémi Antigoné, Sárközi-Nagy Ilona Iszméné és Varga Klári Eudoxia szerepében sikerrel igyekeznek felnőni hozzá.
