Majzik Edit és Oláh Zsuzsa fiatal színésznőként együtt kezdték a pályájukat. Nemrég mindkettejüket egy-egy monodrámában szerette nagyon a közönség: Majzik Editet a Shirley Valentine-ban, Oláh Zsuzsát a Mintapintyben. Most egy idősebb testvérpárt alakítva, egy kortárs francia szerző komédiájában, a Gyászútonban indulnak közös utazásra, kalandra, s nem utolsó sorban jubileumot is ünnepelnek. A színészekkel a próbák szünetében beszélgettünk.
Milyennek látjátok ezt a testvérpárt? Miért indulnak útnak édesanyjuk halála után?
M.E.: Két idősödő nő, akik egész életükben az anyjukkal éltek, majd ápolták, és amikor a mama 97 éves korában meghal, elhatározzák, hogy megkeresik 25 éve elvesztett apjuk sírját, hogy elmondhassák neki, a mama már nem él. Mindez elég kalandosra sikerül.
Mi adja a darab humorát? A testvérek viszonyában van valami állandó villongás, vagy a humor a darab nyelvezetében rejlik inkább, hisz a Gyászúton komédia.
O.Zs.: Keserédes komédia.
M.E.: Az ember a legnagyobb tragédiák közben tud olyan esetlenségeket elkövetni, ami röhögésbe fullad. Viselkedned kéne a helyzet drámaiságát átélve, de történik valami, amitől az egész kisiklik, komédiává válik. A legtragikusabb helyzetek ellenpontja végtelenül komikus tud lenni. Egymás közti viszonyaink bonyolultsága és azok megoldása − vagy megoldási kísérlete − igazán kimeríthetetlen tragikus és komikus helyzetekből.
O. Zs.:És persze felszakadnak a két testvér között azok az elfojtott indulatok, amik ilyenkor jönnek ki.
Lehet azt mondani, hogy ők most lesznek nyitottak a világra? Sok évnyi áldozat vagy inkább önfeláldozás után, amely során az édesanyjuk mellett voltak, rájönnek, hogy akár fel is fedezhetnék mindazt, ami körülöttük van?
O.Zs.: Ez is benne van, de ez a két testvér alapvetően különbözik egymástól. Az egyiket ez a helyzet felszabadítja, a másik tele van szorongással, és nem tud mit kezdeni vele.
M.E.: Hullámzó a kapcsolatuk: hol erősítik, hol gyengítik egymást, de alapvetően mindkettejüknek megfelelő mennyiségű frusztrációja van.
O.Zs.: Azért amikor baj van, tudnak egymásba kapaszkodni.
M.E.: Ha hosszú ideig nem mondunk ki dolgokat, az általában nem a megfelelő időben, nem a megfelelő módon és nem a legkulturáltabban jön ki belőlünk. Ezzel ők is így vannak. Az egésznek az a lényege, hogy ők ketten együtt valaminek a végére szeretnének járni, valamit meg szeretnének érteni, ami által eljutnak a megbocsátáshoz és elfogadáshoz. Most azt látom, hogy efelé megy az előadás.
O.Zs.: Egy kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, mintha felültetnénk őket egy hullámvasútra. Hol fent, hol lent. Jönnek velünk. Talán szerencsés is, hogy annyira nincs lefektetve a történet. Alappillérek vannak lerakva, de megvan az a nagy szabadságunk, úgy a rendezőnek, mint nekünk, hogy kitöltsük, életszerűvé tegyük, humorral, érzékeny szituációkkal megtöltsük ezeket a jeleneteket.
M.E.: Könnyes vidám érzet ez, ami végig ott van bennünk és reményeink szerint a nézőkben is ott lesz.Szívesen felcserélném ezt a „rémisztő” címet az alcímmel, mert ez tényleg egy „vidám sirató”. Se a címet, se bennünket nem kell annyira komolyan venni.
Hogyan dolgoztok együtt? Utoljára egy-egy monodrámában arattatok nagy sikert: a Shirley Valentine-ban és a Mintapintyben.
M.E.: Még életben vagyunk (mindketten nevetnek − a szerk.), és szerintem jó testvérek vagyunk, kívülről-belülről ismerjük egymást.
O.Zs.: És ott volt a Macskajáték is. Sok mindenben kiegészítjük egymást, de sok mindenben baromi különbözőek vagyunk. Edóban nagyobb a tolerancia, és ebből én is tanulok, igyekszem én is türelmes és alázatos lenni.
M.E.: Ezen nem veszekedtünk.
Min veszekedtek?
O. Zs.: Minden máson igen, de ezen tényleg nem. Ha vitázunk, nem a darabról tesszük, hanem egyéb dolgokról.
M.E.: Teljesen más a munkamódszerünk, idegrendszerünk. Én abszolút szövegközpontú vagyok, amíg nincs stabil szövegtudásom, nehezebben próbálok. Zsuzsinak a szituációban kell otthonosan jelen lennie, hogy haladni tudjon. Azt kell éreznie, és ahhoz kapcsolja a szöveget. Két ennyire eltérő habitusú színésznőt kell koordinálnia Szabó K. István rendezőnek, aki mindezt úgy teszi, hogy nem kiabál, és nem csinál fasírtot belőlünk. Ehhez elképesztő pedagógiai és pszichológiai érzék kell, ami nála zsigerileg adott. Mind a ketten Szabó K. tenyerébe tettük magunkat, és ez egy nagyon masszív tenyér. Ha nem ez az expresszionista, szürreálisra fogékony rendezői elme alkotja ezt a darabot, aki ugyanakkor borzasztó erősen teszi le a szituációk igazságát, akkor ez a darab nemigen születik meg. Itt minden pontosan ki van találva: a tér, a jelmezek és a szituációk is. Nagyon ismer minket, így nyugodtan, lépésről-lépésre haladunk előre, és tudjuk hová fogunk jutni.
O. Zs.: Nekem ez egy különleges próbafolyamat, mert életemben először játszom kettesben valakivel, és Edót nagyon régen ismerem. Egyrészt ez egy kaland, egy utazás Istvánnal, és nem az első, és rettenetesen örülök, hogy vele dolgozhatok, másrészt nagyon erős kihívás. Nem azt érzem, hogy próbálunk, hanem hogy élünk. Élünk a darabban. Óriási keresgélés: keressük a saját hangunkat, saját magunkat a szituáción belül, és rábízom magam egy olyan rendezőre, aki majd megmondja, ha valami nem jó. És ne felejtsük el Dargó Gergőt, aki zenélni fog ebben a darabban.
M.E. Nagyon muzikális és színházi ember is egyben. Dalok sora hangzik el a darabban, és Gergő azon túl, hogy kísér minket, nagyon fontos szerepet is játszik. Ketten játszani egy darabot ugyanis, mindig nagyon személyes. Akkor érdekes, ha hozzáadom azt a bensőségességet, ami az elmúlt 30 évünk Zsuzsival, belenézek a szemébe, és tudom, hogy mire gondol. Felhúzódik a szemöldöke, és már látom, hogy huncutkodik, azon mesterkedik, hogy tudna egy kis poént elhelyezni valahová. Fiatal színésznőként találkoztunk, és most itt tartunk. Azt is ünnepeljük ezzel a darabbal, hogy Zsuzsi negyven éve van a pályán. Ez valóban egy kaland, egy utazás.
O.Zs.: Azért fantasztikus most ez a közös játék, mert István hoz egy olyan világot nekünk, annyira kinyitja ezt az egész történetet, hogy egymásból is tudunk merítkezni. Jobbnál jobb ötletek jutnak eszünkbe, kinyitotta a lelkünket és elkezdtünk játszani.
M.E.: Ha ebbe beleengeded magad, akkor nagyon jó csinálni. Szóval igazából 8 és fél órás lesz az előadás. Szünet nélkül! Jaj, csak viccelek!
Vajland Judit interjúja
