A Három nővér Lear után ismét egy klasszikus szöveg alapján rendez a Csokonai Színházban – most Cervantes közismert és világhírű műve, a Don Quijote színpadra állításán és újraértelmezésén dolgozik. Az Ön választása ez, vagy az élet hozta így?
A mű kiválasztása mindig a színház igazgatójával való közös munka eredménye. Miközben arról beszélgettünk Gemza Péterrel, hogy milyen darab lenne jó a színház, a debreceni közönség számára és mik azok a kérdések, amelyek mindkettőnket foglalkoztatnak mostanában, erre a közös megállapodásra jutottunk. Fontos volt a döntés szempontjából az is, hogy amint elérkeztünk ehhez a ponthoz, azonnal megjelent egy színész is a fejünkben, akiről úgy éreztük, hogy a legalkalmasabb lehetne ennek a szerepnek a megformálására.
Mennyivel könnyebb a rendezői munka így, hogy már jól ismeri a társulat színészeit?
Amikor a rendező olyan színészekkel készül bemutatóra, akiket korábban egyáltalán nem ismert, maximálisan meg kell bíznia az igazgató ízlésében. A Három nővér rendezésekor például a szereposztás tekintetében nagyrészt Gemza Péterre hagyatkoztam. Egyébként, ha nem ismered a színészeket, az előnyös is lehet a munka szempontjából, inspiratív lehet, hogy nincsen semmilyen előképed róluk. Most viszont olyan értelemben van könnyebb dolgom, hogy valóban jól ismerem a színészek jelentős részét, akikkel együtt dolgozom.
Mercs János karaktere mennyiben segít a rendezői koncepciója kialakításában?
Még folyamatban van Don Quijote karakterének megteremtése. Ami Mercs Jánost illeti, számomra nem is annyira a színészi karaktere lényeges, mint inkább a személyes érzékenysége. Nekem nagyon fontos ennél az előadásnál is, hogy a színészek a szerepük által valamilyen számukra fontos dologról beszéljenek, és ezen keresztül kapcsolódjanak be a produkcióba. Egyébként ez a mai színház működésének egyik meghatározó elve, általában ebből építkeznek a kortárs színházi előadások. Vagyis elsősorban azt keressük, hogy mi az, ami bennünket – színészt és nézőt egyaránt – érdekel ebben a témában, mi a személyes érintettségünk ebben a történetben? Az író kérdései hogyan kapcsolódnak a saját életünk kérdéseihez? És Mercs János hihetetlen érzékenysége – mert ő olyan, mint valami sajátos érzelmi fény – nagyban segíti a munkánkat.
A darab előzetes beharangozójából annyit tudunk, hogy újraértelmezi Don Quijote figuráját: „Ebben az előadásban Don Quijote nem egy balga, reménytelen álmodozóként jelenik meg, hanem egy olyan hősként, aki az értékvesztett, pusztulásba rohanó világban, a kilátástalannak tűnő küzdelem során sem veszíti el hitét.”
Igen, mert azt gondolom, nem Don Quijoténak ment el az esze, hanem az őt körülvevő világnak. És amikor egy egészséges ember egy csomó őrült között találja magát, természetesen az őrültek számára az az egy, vagyis éppen ő tűnik őrültnek. A legfontosabb dolog, amihez el szeretném vezetni a nézőt, hogy meglássa – Don Quijote az egyetlen egészséges ember itt. Amíg még nem késő.
Amikor így fogalmaz, mennyire támaszkodik saját tapasztalataira, saját valóságára?
Ahogy egy színésznek magáról kell beszélnie a szerepén keresztül, a rendező is önmagán ereszti át a darabot. Minden egyes műben, amivel foglalkozom, mindig meg kell néznem, mi az, amit ezen keresztül el akarok mondani – még az olyan vígjátékok esetében is, mint amilyen például a Hogyan nevezzelek? című darab volt. Abban az előadásban is fontosnak tekintettem, hogy ne csak egy felszínes vígjáték legyen belőle, hanem az emberről, az emberi élet lényegéről beszéljünk. Nekem úgy tűnik most, hogy a három debreceni nagyszínpadi előadásom – a Három nővér Lear és most a Don Quijote – alapvetően mind egy kérdést feszeget, mindhárom darab egy gondolatkört jár be. Ez pedig az ember megváltásra való törekvése. Ilyen értelemben a Don Quijote összecseng a Learrel, de pont az ellenpárja: Lear rombol, Don Quijote pedig teremt. Ám a cél elérése végül egyiküknek sem sikerül.
Mennyire fog eltérni a színpadra állított darab az eredeti műtől?
Nincs egyszerű dolgunk Kozma Andrással, akivel Cervantes terjedelmes regényének átiratát elkészítettük, mivel Don Quijotéről általában mindenkinek az a kép él a fejében, hogy ő az az őrült fickó, aki nekimegy a szélmalmoknak. Ez a színdarab azonban, megőrizve a regény történeti ívét, egy sokkal mélyebb párbeszédbe kívánja bevonni majd a nézőt. Don Quijote általunk elmesélt „utolsó álmán” keresztül szeretnénk felvetni néhány igen komoly kérdést: mit is jelent számunkra a remény, a szeretet, a hit, mit jelent a megcsalás, az emberi esendőség? Ehhez számos idézetet beemeltünk a szövegbe, többek közt Shakespeare drámáiból, Goethe Faustjából, Dosztojevszkij Félkegyelműjéből, a Bibliából. Izgalmas és felemelő feladat, hogy létrejöjjön a nézővel ez a különleges dialógus.
A személyes vagy művészként megélt életében Ön mit kezd azzal a Don Quijote-életérzéssel, hogy mindenki szembejön az autópályán? Mi adhat magabiztosságot ahhoz, hogy ne kételkedjünk abban, hogy mégis a saját irányunk a jó irány?
Tulajdonképpen az egész előadással erre a kérdésre igyekszünk választ találni. Amúgy, ami az én személyes életemet illeti: nincsen jogosítványom, úgyhogy nem vezetek autót. Metrón szoktam utazni. (Ravaszul nevet- a szerk).
Az interjút Kulin Borbála készítette
