Szilágyi Lenke fotóművész Íróportrék című kiállításával pénteken (március 29-én) 17 órától nyitjuk meg a XIII. DESZKA Fesztivál kapuit színházunk Nézőtéri büféjében.
Szilágyi Lenke a kortárs magyar fotográfia megkerülhetetlen alkotója. Sajátos világot teremtett, új nézőpontból új tónusokkal. Képei kortárs írók bizalmas pillanataiba engednek betekintést.
A kiállítás jelenléte a fesztiválon azért is különleges, mert a képeken szereplő alkotók közül sokan a DESZKA-előadások szerzői, a DESZKA vendégei voltak az elmúlt 12 évben.
A kiállítás április végéig látható a színház Nézőtéri büféjében.
A kiállítás fókuszában a fotós alanya és a fotós kapcsolata áll, az egyszeri pillanat, amely két ember bensőséges párbeszédén alapul.
A tárlaton szereplő képek A szabadság színes ceruzái című, a Magvető Kiadónál 2014-ben megjelent kötethez készültek.
Szilágyi Lenkéről
Tanulmányait Debrecenben kezdte, 1976-tól él Budapesten, 1980-ban érettségizett a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola fotó szakán. 1998: a Soros Alapítvány Székely Aladár-díja; 1999: Balogh Rudolf-díj. 1985-től játékfilmek (elsősorban Grünwalsky Ferenc, Szomjas György, továbbá Detre Gábor, Jancsó Miklós, Kamondy Zoltán, Sopsics Árpád, Szabó Ildikó), színházi produkciók (főként Jeles András) és archívumok (Magyar Színházi Intézet, Egyetemi Színpad, Merlin Színház, Új Színház, Katona József Színház) fotósa, 1990-től a Beszélő c. lap számára dolgozik. 1987-1991: Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának tagja. 1991-1994: Pécsi József-ösztöndíjas. 1990: az Első Alkotócsoport alapító tagja.
Majdnem mindig egyedi képeket készít, amelyek nem tűrik a képaláírást vagy kommentárt, s nehezen viselik még egymás társaságát is: önmagukban jelentésteliek, lebegők. Nagyításai többnyire a teljes negatívot megmutatják; nézőpontja a szemmagasságtól az egészen merész nézetekig változik; témájához való távolsága sem állandó. A tónusok rendkívül széles skáláját használja, gyakran túlkeményíti képeit, ezen kívül azonban semmiféle egyéb manipulációval nem él sem a fényképezéskor, sem a sötétkamrában. Képeit mindig maga nagyítja. Témái hol megfoghatatlanok, hol nagyon is hétköznapiak, konkrétak, majdhogynem semmitmondók. Hol egészen megmagyarázhatatlan egybeeséseket, extrém fényhatásokat, árnyékokat, tükröződéseket, nézeteket rögzít, hol a mindennapian narratívakat. Ezt a sokféleséget erős egyéniségével fogja össze.
A 80-as évek elején, ahogy megjelent a fotós szakma előtt, képei rögtön rendkívül komoly visszhangra, elismerésre találtak. Az értelmiségi szubkultúra atmoszférájáról számolt be: „csak úgy” lefényképezte a széthagyott ágyakat, falakat, szórakozóhelyeket, lepusztult bérházakat, a gesztusokat, arcokat, a cigarettákat a szájsarokban. Egy időben fotóit levelezőlapként szétküldte barátainak. Rövidebb ideig a Single Lens művésznevet használta. A fotó prezentálásának akkor szokásos eszközeivel is élt alkalmilag: dokubróm nagyítások, kicsit elnagyolt fotótablók. Munkáit nevezhetjük “lírai riportnak” vagy társadalmi riportnak, de nem ilyen szándékkal készültek: csupán a létről számoltak be. Számos aktfelvételt is készített a szokásos esztétizálástól mérföldtávolságnyi szemlélettel. A 80-as évek közepével kezdődő “lírai” utazásai kibővítették témái sorát, s az általa megragadott különös nézetek és mozzanatok körét.
Fényképein soha nem törekszik szimbólumteremtő egyszerűsítésre, az érzelmek széles, sokszor ellentmondásos körét szólaltatja meg. Felkészültsége és feladatai alapján professzionális fotóművész, mentalitása ugyanakkor megőrzött valamit a nézelődő ember ártatlanságából. (Bán András, www.artportal.hu)
