Lassan a főpróba hetébe fordulnak a Biedermann és a gyújtogatók című Max Frisch darab előkészületei. A Csokonai Színház március 1-jén mutatja be a darabot Szabó K. István rendezésében. A darab címszerepét Garay Nagy Tamás alakítja, aki idén kezdte 31. évadát a társulatban. Biedermann figurájáról, a színész érzelmi bankjáról, az elmúlt 30 év legemlékezetesebb szerepeiről beszélgettünk.
– 1988 óta tagja a Csokonai Színház társulatának. A főiskolai évek után mi hozta vissza Debrecenbe?
– Debreceni születésű vagyok, itt élt mindig is a családom, így nagyon nagy öröm volt a számomra a tanulóévek után hazajönni. A főiskola után három színházhoz is hívtak, Pécsre, Szegedre, Békéscsabára, Debrecenbe éppen nem, mert az engem megelőző évfolyamból az előző évben szerződtettek ide négy fiatal színészt. Végül mégis ez lett az első, és úgy látszik, végleges társulatom – még ha a társulati tagok három évtized alatt sokat változtak is.
– Mik voltak a legemlékezetesebb szerepei?
– Nehéz volna csak néhányat kiemelni. De az utóbbi években valóban megtaláltak olyan szerepek, amik közel állnak hozzám. Nagyszerű választás volt Yasmina Reza Művészet című színdarabja, amiben Serge-t alakítottam. Nagyszerű színpadi eseményeket és helyzeteket tudtunk átélni. Ahogyan a tavalyi évadban a Játék a kastélyban-t is nagyon megszerettem, vagy Szabó Magda Kígyómarás-át. legutóbb az Augusztus Oklahomában Beverly-je érintett mélyen, még ha rövid szerep is volt. A színésznek, ha jó munkák találják meg, óriási örömöt okoz. Az elmúlt 31 évben több mint 160 szerepet játszottam el. Azokat a szerepeket szerettem meg a leginkább, amik formálták a személyiségemet. Ez a mai napig így van: 57 éves vagyok, de nem csontosodtam meg. A lelkem gyermek és hajlítható.
– Sosem vágyott más társulatba?
– Egy régi kollégám kérdezte egyszer éppen ezt, hogy hogyan bírom harminc éve ugyanannak a színháznak a színpadán. Azt válaszoltam neki, hogy az az igazság, hogy nem volt rá szükség, hogy én menjek a jó emberekhez, mert ők jöttek ide hozzám, Debrecenbe. A pályám során mindig akadtak olyan szerepek és olyan rendezők, akik nagy lökést adtak. Ha csak három évente talált meg egy-egy nagyon jó szerep, az is feltöltötte a lelkemet évekre. De fejlődni mindig van alkalom, akkor is, ha épp nem vagy színpadon. Akkor is gondolkodsz, olvasol – amit nagyon ajánlok minden ifjú kollégának. Voltak persze nehéz helyzetek is, mikor úgy érzetem, hogy nem találom egy-egy szerep kulcsát. Ilyenkor is dolgozni kell. Tanulni a szöveget. Árkosi Árpádnak mondtam egyszer, azóta is ehhez tartom magam: a szöveg bilincs, de ha megtanulod, kilincs.
– A Biedermann és a gyújtogatókra készülve volt saját koncepciója a figuráról?
– A szerző úgy alkotta meg ezt a figurát, hogy egy plasztikembert lássunk benne. Mindene megvan: egzisztenciája, családja – csak gerince nincs. A darab humora tragikomikus. Megkapó Biedermann esendősége, hiszen nem csak a vagyonát, a családját is félti. Azt gondolom, a félelem szó nagyon fontos, ha róla beszélünk. Fél, ahogyan mi mindannyian. Ez az ősi érzelem a mozgatórugója a cselekedeteinek.
– Mégis, a félelmét nem meri felvállalni, mintha úgy érezné, a félelem hozzá méltatlan vagy legalábbis szégyellni való dolog. Helyette a vak bizalmat választja, ami nem csak szánandóvá, de szánalmassá is teszi. Hogyan próbál „belülről” közelíteni ehhez a félig rokonszenves, félig szánalmas figurához?
– Én úgy gondolom, hogy létezik olyan, hogy „érzelmi bank”. Félelem, szerelem, gyávaság, öröm, bármilyen érzelem – ezek megvannak minden egyes emberben, és a színész a játék folyamán mint egy szekrényből előveszi ezeket a saját érzelmeit, amikkel felöltöztetni a figurát. Szabó István egykori tanárom magyarázta el ennek a módszerét: vissza kell menned az életed egy olyan pillanatához, ahol féltél. Az én érzelmi bankomban a legerősebb félelem-élmény gyermekkori: 6-8 éves lehettem, mikor a házunk udvarán álló pajtába bementem egyszer valamiért. Egy hatalmas fekete kutya húzódott be oda a hideg elől, és egyszer csak az a hatalmas feketeség a nagy szemeivel rám nézett. Teljesen ledermedtem, belém égett ez a pillanat. Én ezt a félelmet használom a színpadon.
– A kijátszott bizalom átéléséhez is van vajon alapélménye mindenkinek az érzelmi bankjában?
– Ezt valahogy senki nem kerülheti el, mélyen mindenkiben benne van ez a tapasztalat. Biedermann azonban inkább eltussol dolgokat, semmint felismerné a helyzetet. Nem akarja észrevenni a veszélyt. A humor oldalára tereli a tragikus helyzetet. A két másik szereplő, a két negatív figura sosem hazudik. Mindenki őszinte. Egyedül Biedermann hazudik ebben a darabban, elsősorban önmagának. És ez nagy hiba.
