Időutazás – Az Időfutár a Csokonaiban

(Forrás: http://www.hajdupress.hu/) 2016. 12. 21. Gyürky Katalin

Csikos Sándor, Mészáros Ibolya, Miske László

Igazi, fiataloknak szóló karácsonyi ajándéknak szánta a debreceni Csokonai Színház a 2016. december 19-én bemutatott Időfutár című darabját. A népszerű, 2012-ben először rádiójátékként, majd sokkötetes regénysorozatként a kamaszokhoz eljutó történetfolyamból, amely az internet berkeiben tökéletesen jártas Z generáció tagjait egy időgép segítségével különböző történelmi korokba repíti, Gemza Péter rendező az alkotótársaival – Gimesi Dórával, Jeli Viktóriával, Tasnádi Istvánnal és Vészits Andreával – az egyik legmeghatározóbbat emelte ki, s alakította át színpadra alkalmazható kerek egésszé.

A darabban Hanna (Mészáros Ibolya) és barátai: Zsófi (Nánási Brigitta), Szabika (Gáll Levente) és Bulcsú (Kránicz Richárd) épp egy iskolai múzeumlátogatáson vesznek részt, amikor a 18. századi találmányokat szemlélve Hanna a Kempelen Farkas-féle sakkautomatával játszani kezd. A gépnek mattot adva több mint két évszázadot visszarepül, s II. Lipót császár udvarában, Mozart Varázsfuvolájának „keletkezési körülményei” között találja magát.

Már a fent leírtakból is következik, hogy Gemza Péter rendezőként itt nem kevesebbet vállalt magára, mint azt, hogy két idősíkot – a mai, 21. századi modern technika világát, valamint a 18. századi „rizsporos” korszakot – egyszerre, egyidejűleg, együttesen láttassa a színpadon. Ennél az önmagában is igen nehéz feladatnál az arányok kissé eltolódtak: a mai 21. századi, internettel, mobiltelefonnal, youtubbal és playlisttel „felszerelt” szféra a színpadon mindössze egy – pontosabban – két sarokra koncentrálódik. Az egyik sarokban egy átlátszó fallal elválasztva tűnnek fel időnként Hanna barátai, hogy onnan segítsék a kétszáz évet „visszautazott” barátjukat, illetve, a velük szemben lévő sarokban egy budapesti, mai utcaképet látunk kivetítve. A színpad többi részét a 18. századi díszlet és világ uralja. Ezt az aránytalanságot persze lehet azzal magyarázni, hogy Hanna az előadás első pár percét leszámítva végig ebben a felvilágosodás-korabeli világban kénytelen „működni”, illetve azzal is, hogy az előadást megtekintő fiataloknak sokkal nagyobb mértékben és léptékben kell bemutatni Lipót császár udvarát, az akkori tudományos és kulturális életet, mint a mai korunk aspektusait.

Csakhogy mindebből az következik, hogy az 1. felvonást teljes mértékben „leuralják” a 18. századi díszletek és jelmezek. Hanna, akit Sándor bá (Csikos Sándor) és Kempelen (Miske László) a titkosrendőrségtől tartva, fiúruhában, fiúnak álcázva Schikaneder (Dánielfy Zsolt) bécsi színházába küld inasnak, eltörpül, szinte ki sem látszik az udvart vagy épp a bécsi színházat láttató díszletek közül, miközben az udvari és színházi személyek is elnyomják a jelenlétükkel. Itt, az 1. felvonásban a rendező, valamint a díszlettervező Debreczeni Borbála annyira be akarta mutatni a fiataloknak a 18. századot, hogy átbillent a kellő határon. S nem csak a díszlet szempontjából. A 18. századot „megtestesítő” személyek is sokszor túl sokáig játsszák, illetve túljátsszák a szerepüket. Így a Mozart-darab színrevitelének problémái, azaz a színház a színházban egyébként kiváló ötlete sajnos nem a felvilágosodás-korabeli színház túlkapásainak lesz a paródiája, hanem a mai korunk színházáé. Hiába a korabeli jelmezek, ha a színen megjelenő hatalmas sárkány, Schikaneder idegesítően hivalkodó madárjelmeze elvonja az akkori színművészek és alkotók amúgy is sokszor túl harsányan, túl direkten előadott évődéseiről a figyelmet. S a jelenetek – nyilván épp a 18. század közelebb hozásának célja miatt – túl hosszúak, vontatottak, a közöttük lévő váltások érthetetlenek.

Pedig mindeközben Hannára szeretnénk koncentrálni, akinek az eltűnt Mozart felkutatásán túl a Benedict nevű színművész körüli teendőket is el kell látnia. S meg kell hagyni, hogy ez az egyébként már sok és sokféle szerepben bizonyított, igen fiatal színésznő – amikor nem nyomják el a díszletek és a rizsporos jelenetek – remekül megállja a helyét ebben az első főszerepében (is). Kiválóan játszik a hangjával, hogy az „udvariak” elhiggyék róla, valóban fiú, s a fiatalok szóhasználatának fontos összetevőit is – para, bakker, basszus – végig kellő időben, kellő hanghordozással s kellő stilisztikai többlettel ejti ki.

A 2. felvonás aztán mindezeket a fent vázolt problémákat szerencsére képes enyhíteni. Nem csak amiatt, mert ekkor az 1. felvonáshoz képest érezhetően felgyorsulnak az események – Benedict (Rózsa László) rájön, hogy Hanna lány, Mozart (Kocsács András) kikerül alkotói válságából, Jozefának (Újhelyi Kinga), a színház vezető szopránjának elmegy a hangja, ezért Mozart Lipót császár (Böjte Sándor) feleségénél, Mária Ludovikánál (Oláh Zsuzsa) eléri, hogy a darabban Hanna énekelje el az Éj királynőjének áriáját -, hanem azért is, mert épp a felgyorsult (felgyorsított) események hozzák az 1. felvonáshoz képest jóval többször „helyzetbe” Hanna kortárs barátait is. A barátok sűrűbb megjelenésével, a Hanna visszahozatalával kapcsolatos ténykedéseivel az aránytalanságok – a 18. század továbbra is uralkodó jellege és díszlete ellenére – tompulnak.

A cikk folytatását itt olvashatja.