(Forrás: http://www.hajdupress.hu/) 2016. 04. 30. Gyürky Katalin
„A darab az érzékenység és a normalitás kérdését is felveti — meddig vagyunk normálisak, mit jelent az, ha valaki érzékenyebb a többieknél?” – nyilatkozta a debreceni Csokonai Színház 150 éves fennállását ünneplő jubileumi évad utolsó premiere, a Hubay Miklós azonos című drámáján alapuló Tüzet viszek kapcsán Gemza Péter rendező az egyik vele készített interjúban. A túlérzékeny, de sokak számára meg- és felfoghatatlan őserővel rendelkező színészzseni, Soós Imre tragikus sorsát feldolgozó darabban a normalitás kérdésköre azonban nem csak a társadalomba betagozódás képességét, a „kilógok, vagy nem lógok ki a sorból” kérdését veti fel, hanem annál jóval tovább megy.
A Soós Imre sorsával azonosítható főszereplőt, Mátét ugyanis (akit Gemza Péter darabjában Kiss Gergely Máté alakít feledhetetlenül), akkor, amikor a világhírnév felé menetelve, különböző színpadi és filmsikerei miatt a legnagyobb becsben kéne tartani, irigységből, féltékenységből elkezdik beskatulyázni. S az egyik skatulya, amit könnyebb a túlérzékenysége miatt ráhúzni, mint megérteni annak mögöttes tartalmát, az elmebetegség. Az abszolút abnormalitás. Így az elmegyógyintézetbe egyébként színészként, művészetterápia gyakorlása céljából érkező fiatalembert könnyebb a betegekkel egy szintre helyezni, azonosítani, mintsem elismerni a tehetségét, és tolerálni azt a másságot, amellyel a verseken/szerepeken keresztül ő képes máshogy látni a világot.
Ám Mátéra az elmebeteg skatulya mellett a paraszti származása is skatulyaként nehezedik a társadalom részéről: ha valaki a „libalibalegelőről” érkezik, az csak műveletlen „suttyó” lehet, s épp műveletlenségéből fakadóan nem tudhat úgy játszani, ahogy. S Gemza rendezésének az egyik lenyűgöző eleme, ahogy megmutatja ennek a két skatulyának az összeolvadását: mintha a társadalom szemében a paraszti származás eleve determinálna valakit az elmebetegségre, vagy fordítva, mintha elmebeteg csak szegénysorból származó ember lehetne. A két skatulya egybecsúszásának „garanciája” pedig a mindkettő mögött megbújó irigység, amit tovább tetéz a darabban szintén rendkívül fontos és erős szál, a szintén abnormálisnak titulált szerelmi kapcsolat intenzitásának mértéke. Hisz ez az „elmebeteg libalibalegelős” egy olyan nőt képes magába bolondítani, aki látszólag mindenben az ellentéte: Éva (Zeck Juli) fővárosi, művelt, több nyelvet beszélő orvos, aki a többség szemében képtelenség, hogy egy minden szempontból abnormálist szeressen. Pedig ez akkor, amikor meglátják egymást, azonnal eldől. Közöttük első perctől működik a kémia. Elhisszük nekik, hogy egymást szeretik, ami ismét a színészi játékuk magas minőségéről árulkodik.
Ez „veri ki a biztosítékot” az orvosnő addigi párja, a szintén az elmegyógyintézetben dolgozó adjunktus, Ákos (Vranyecz Artúr) részéről is. Amennyiben a „kiveri a biztosítékot” itt találó kifejezés. Mert a kiváló előadás legtalányosabb alakjává épp ennek az orvosnak a figurája válik, akitől azt várnánk, hogy Máté és Éva szerelmét leleplezve féltékeny őrjöngésbe kezdjen. De nem kezd. S hogy miért nem, arra kétféle elképzelésem van: vagy azért, mert a rendező meg akarta hagyni őt „ideológiai szócsőnek”, aki a népies-urbánus vita kellős közepén az urbánus vonalat képviselve jogot érez arra, hogy lenézze, kioktassa (ugyanakkor rendkívül irigy legyen) a „libalibalegelősre”, s higgadt magatartása épp azt jelzi, hogy ő bizony nem ereszkedik le Máté ösztönszintjére. Vagy pedig azért nem tör ki belőle a vulkán, mert ha ő a lagymatag vérmérsékletével csak egy kicsit is dühbe jönne, a vele szemben álló túlérzékeny ösztönbomba, Máté valószínűleg oly mértékben kitörne, hogy a helyszínen, a festőművész Valér bácsitól (Téri Sándor) kölcsönkapott műteremlakásban kő kövön nem maradna. Nem tudom, de az biztos, hogy az Ákost játszó Vranyecz Artúr visszafogottsága, nyugalma furcsa, s ezáltal gondolkodásra késztető, rendkívül érdekes epizódja az előadásnak.
A normalitás és abnormalitás kérdéskörének ugyanakkor van egy másik rendkívül érdekes vetülete is az előadásban: az, hogy a társadalom által abnormálisnak vélt Máté, a hasonló okokból a sorba bele nem illő színésztársa és Éva „érkezése” előtti párja, Margit (Szakács Hajnalka) valamint Éva (aki szintén más, mint az „átlag”, hiszen más módszerrel gyógyít, mint azt elvárnák tőle) vajon mit gondol saját magáról? A társadalom nyomására vajon normálisnak tartja-e saját magát, vagy egy idő után elhiszi, hogy tényleg ő, s nem az őt megítélő többség az abnormális?
Máté félig cinikusan, félig öniróniával illetve iróniával mondogatja, hogy „hogy kerültem én ide”, vagyis a fővárosiak közé, s többször emlegeti, hogy a betegek közül és közé való, hogy egy velük, s ezt már csak azért is, dacból is bizonyítja, amikor egyedül ő képes megszelídíteni s szóra bírni az elmegyógyintézet öregjét (Csikos Sándor). Ezzel mintegy arcába köpve a jelenlévőknek: így is lehet valaki nem normális, így is lehet valaki elmebajos.
Évából és Margitból ez a fajta irónia és önirónia hiányzik. Margit főleg a fájdalmait ecseteli, helyzete negatívumait domborítja ki, amikor épp annak az Évának adja elő hányattatott sorsa epizódjait, akiről nem tudja, hogy gyermekkorában min ment keresztül, s hogy egyáltalán nem az az úrilány, akinek ő képzeli. „Párharcuk”, Szakács Hajnalka és Zeck Juli kettőse a színpadon rendkívül hatásos: ahogy a fölfejtett múltbéli epizódok az elvileg két teljesen más gyökerekkel rendelkező egyént egyre közelebb hozzák, egyre azonosabb sorsúvá teszik, felejthetetlen része az előadásnak. Ahogy Éváról kiderül az „abnormalitása” gyökere, az, hogy a haláltáborban elveszített édesanyjával együtt hogyan vesztette el a szavak értelmét, hogyan csaptak át nála a szavak az ellentétes jelentésükbe, hogyan veszett ki belőle a hit, s hogyan lett ebből mégis egy büszkén viselt sors, az itt páratlan színpadi jelenléttel párosul.
Ám amikor a másságára büszke Éva, és a másságán ironizáló/önironizáló Máté találkozik s egymásba szeret, akkor – ahogyan azt az előadásban Valér bácsit játszó Téri Sándortól, a Máté zsenialitását azonnal felismerő művésztárstól, s az előadás humoráért is „felelős” szereplőtől megtudjuk – „átlépik a kritikus mennyiséget, és atomrobbanás következik”. Vagyis – mondja Valér bácsi, aki a zseniség és a szükségszerű tragédia összefüggéseire is rávilágít -, nekik semmiképp se lett volna szabad találkozniuk, mert a találkozásuk önmagában hordozta a halálukat. Gemza Péter feldolgozásában azonban nemcsak Valér érti meg a fiatalokat. Megérti a bohém, testvérét mindenben segítő Miklós is (Varga Balázs remek játéka), s megérti a nem az urbánus megvető közeget képviselő házmester, Salgóné is, aki a feltétel nélküli szeretet és gondoskodás jelképe. Ám a Ráckevei Anna megformálta Salgóné sem egyszerűen egy jóságos öregasszony: hisz „itt van bennem a halál”, azaz olyan végstádiumban lévő rákos beteg ő, aki a fiatalok elvesztésében már valahol saját magát is siratja. Ráckevei játéka azért kiváló, mert érezzük, hogy az asszony látszólagos rezignáltsága mögött rengeteg érzelem feszül, hogy tényleg rendkívüli odaadással viseltetik eziránt a „szép szerelem” iránt, s őszintén sajnálja a fiatalokat. Olyannyira, hogy a bravúros második felvonásban, ahol Máté és Éva már holtan térnek vissza, s visszajátsszák, hogy hogyan jutottak el az esküvőjük után az öngyilkosságig, a tűz meggyújtásáig, Salgóné emlékszik vissza rájuk, ő vezeti fel a visszajövetelüket.
