(Forrás: http://www.haon.hu/) 2017. 11. 19.
Gergő, nem tud nem eszembe jutni, hogy a korábbi évadokban megformált főszerepeid: a Tüzet viszekben Soós Imre és a Jadviga párnájában Osztatní András szintén olyan élethelyzetbe kerülnek, amely a vesztüket okozza. Nem mentes ez alól Lippai Sámuel, a nemrég a Reformáció 500. évfordulója alkalmából bemutatott Menekülők című darab hőse sem. Milyen érzés folyamatosan meghalni a színpadon? A karaktereid között meghúzódó párhuzamból tudtál-e táplálkozni Lippai megformálásakor?
Gergely Máté Kiss: Igen, amiket a partnerektől a szakmáról egy-egy próbafolyamat során meg lehet tanulni, az olyan tapasztalat birtokába juttatja az embert, amit a következő alkalommal is tud hasznosítani. De ha konkrétan a három drámai hőst nézzük, az ő sorsuk párhuzamát elemezzük, Soós és Osztatní azért hasonló szerep, mert mindketten egy nő miatt kerülnek nagyon nehéz helyzetbe, s valójában Lippai sorsát is a feleség befolyásolja, csak éppen itt az asszonnyal ők nem is találkoznak a színpadon, ami különösen érdekessé teszi a történetüket.
Lippainéval épp Kinga találkozik a színpadon a prédikátorné, Komárominé Balogh Kata szerepében. Akiben – talán első hallásra furcsa lesz, de – az idén a Szabó Magda születésének 100. évfordulójára felújított Régimódi történet című előadás Klári nénijével látok némi párhuzamot. Mégpedig abban az első jelenetben, amikor a szolgálóval, Terkával kell szót érts, Kinga. Mintha ott megint előjönnének az általad megformált Klári néni vaskosabb mozdulatai, tenyeres-talpas lénye, hogy aztán ebből fokozatosan egy kifinomult és rendkívül érzékeny asszonnyá válj az előadás ideje alatt…
Kinga Újhelyi: Nekem egyáltalán nem jut eszembe Klári néni, amikor Komárominét játszom, valószínűleg azért, mert „menekülök” attól, hogy egy új szerep megformálásánál az előző szerepeimből táplálkozzak. Szeretek mindig mindent tiszta lappal indítani.
Mindkettőtök esetében az általatok megformált személy óriási változáson, jellemfejlődésen megy keresztül a dráma során. Olyan élethelyzetbe kerül, amelyben addig talán a maga számára sem ismert énjét kell előhúznia. Gondolok itt arra a felelősségteljes döntésre, amikor Lippai arra az elhatározásra jut, hogy mégis befogadja a debreceni kollégiumba a váradiakat, sőt, elébük is megy, miközben ott munkál benne a kommunikációjából végképp hiányzó családi drámája is. S gondolok arra, amikor Komárominé a Lippai család titkával szembesülve az addig engedelmes feleségből önálló, autonóm nővé válva, be mer lépni az egyébként csak a férfiak számára nyitott kollégiumba. Mennyire volt nehéz ezt a hatalmas lélektani ívet bejárni a darabban?
Gergely Máté Kiss: Csikos tanár úr szokta mondani, s igazat kell adnom neki, hogy egyszerre, egy időben csak egyvalamit tudunk eljátszani a színpadon. Lippaival pár óra alatt történnek meg a dolgok, s az első jelenetben, amikor Terka rákérdez, hogy nem hiányzik-e neki egy gyerek, visszakérdez, hogy „milyen gyermek”? Azaz egy olyan sűrített pillanatban, amelyben Lippai van, nem szövi át minden gondolatát az a személyes tragédia, amit a gyermeke elvesztése jelent. Ő egy nagyon buzgó, büszke ember, aki a munkájára koncentrál, s a gyermekével kapcsolatos traumája csak akkor jön elő belőle, amikor a kötelességével, a társadalmi szerepvállalásával kapcsolatban kerül „skizofrén helyzetbe”. Azt mondja Terkának, hogy rengeteg gyereke van – a kollégistákra gondol –, de a Jóisten úgy dönt, hogy a váradi gyerekeket is rábízza. Azaz elveszít egyet, de, mint a munkájának, és nem a magánéletének élő ember, pluszban megkapja a váradi fiatalokat is.
Kinga Újhelyi: Én nem jellemfejlődést érzek Komárominé esetében, nem transzformációt. Úgy jellemezném őt, mint egy hagymát, amelynek különböző rétegei vannak. A vele kapcsolatba lépők életsorsának a kulcsa nyitja meg ezeket a rétegeket benne, amelyeket a keresztyén formaságok, szabályok szerint tart magában, de amelyek aztán szépen lassan lehullanak róla. A hagyma közepén azonban ott van a mag, az emberben a szív, amely dobog, és megcselekedteti vele, amit meg kell cselekednie. Mélyen megérinti őt Lippainé személyessé vált kapcsolata Istennel. Általa újra felfedezi önmagában az Istenbe vetett hitének sokkal bensőségesebb jellegét, mely hit egészen a Lippainéval való találkozásig túlságosan is a keresztyén formákra, szokásokra koncentráló, kanonizált, intézményesített rendszerben működött. Az élet által megpróbált asszony sorsa feltámasztja benne a krisztusi szeretet cselekvő erejét, amely sokkal erősebb, mint bármi más, mint bármely ember alkotta szabály, regula. Ezért dönt úgy, hogy beviszi Lippainét a Kollégiumba, belép a tiltott zónába.
Gergely Máté Kiss: Én is úgy érzem, hogy Komárominé olyan asszony, aki mindenkivel a saját nyelvén tud beszélni: beszél a szolgálóval, helyreteszi, beszél a gyerekével, lehajol hozzá, beszél a férjével, kezeli, s amikor Lippainéval találkozik, valódi vitapartnerére talál. Komárominé olyanná válik, amilyen partnerrel szemben áll. Ami azt jelzi, hogy ő egy gazdag életű, nyitott ember. A legnagyobb nyitást akkor teszi meg, amikor Lippainéval kezd kommunikálni.
Kinga Újhelyi: Nagy különbség van a vitaszintek között. Terkával azon vitázunk, hogy ki kell-e tenni a sonkát az asztalra, avagy sem, míg Lippainéval sokkal fajsúlyosabb dolgokról: a hit gyakorlásának kérdéséről például. Ez a mindenkori ember, de még Krisztus létezésének alapkérdése is volt. Lippainé hitevesztett embernek tűnik, bizonytalannak az Úr irányába, míg Komárominé nagyon biztos a hitében, s csak akkor inog meg benne, amikor Lippainé azt a kérdést teszi fel, hogy az Isten vajon miért pont az ő gyerekét vette el? Erre ugyanis nincs példázatszerű válasz…
A rendező, Visky Andrej azt nyilatkozta, hogy egyáltalán nem történelmi drámát akart színre vinni, amelyben a problémák csak az 1660 körüli évekre vonatkoznak, hanem olyan adekvát kérdéseket kívánt az előadással feltenni, amelyek a ma emberét foglalkoztatják. Véleményetek szerint mennyiben sikerült ez a cél?
Gergely Máté Kiss: Mindenképp beszélhetünk a Menekülőkkel kapcsolatban történelmi kontextusról is, hiszen az előadás első fele, a „fiús” rész egy konkrét történelmi eseményt boncolgat, a második fele, a „lányos” rész viszont – mivel érzelmekkel tölti meg ezt a kontextust – valóban ma is érvényes problémákat vet fel: feleségekről szól, férjekről, a családról, a férfi és a nő közötti hierarchikus viszonyról, amely problémák felvetése abban a korban, amikor a dráma egyébként játszódik, nagyon újszerűnek és szokatlannak számított.
Kinga Újhelyi: Ehhez kapcsolódnék én is, hiszen a nő szerepe, feladata ötszáz évvel ezelőtt is hasonló volt, mint ma: megfelelni anyaként, nőként, támaszt nyújtani és biztonságot adni. Legfeljebb az változott, hogy már nem kell annyira „harcosan” beleállni egy-egy helyzetbe, mint akkor, tehát például nem kell bemenni egy nők számára megközelíthetetlen kollégium kapuján ahhoz, hogy elérjük a célunkat, bár, még mindig van hová fejlődnünk. Ugyanakkor a „debreceniség”, ez a mentalitás, a „nyakas kálvinista” lét sem változott, vagy nem sokat évszázadok óta, tehát az előadásnak ez a szegmense is nagyon mai tud lenni.
Nagyjából ugyanolyan morális és hitbéli kérdéseket vethetünk fel a menekülőkkel kapcsolatban most is, mint ötszáz évvel ezelőtt. Bár – ahogyan azt Bakota Árpád a darabban prédikátorként megfogalmazza – a váradiak annak idején sem idegenek, hanem ugyanúgy magyarok és reformátusok voltak, mint a debreceniek, a mai menekültek pedig a miénktől eltérő kulturális és vallási gyökerekkel bírnak. De itt felmerül a kérdés, hogy hol kezdődik és hol ér véget a keresztyénség? Ha te fekete vagy és nem fehér, akkor téged nem fogadlak be? A ma embere ezzel küzd.
