(Forrás:http://www.hajdupress.hu/) 2015. 10. 23. Gyürky Katalin
A hagyományos cirkuszi szemfényvesztést maga mögött hagyó, illetve a megszokott cirkuszi elemeket átértelmezve felhasználó Recirquel Újcirkusz Társulat Cirkusz az Éjszakában című előadásának beharangozója a következőről tájékoztat bennünket: „A Cirkusz az Éjszakában történetében a társulat tagjai közös utazáson vesznek részt, megkísérlik elérni és beteljesíteni az emberiség ősidők óta áhított vágyát: a repülés tudományának elsajátítását”. A piros orrú bohócokhoz, zsonglőrökhöz, oroszlánokhoz, lovakhoz és lóidomárokhoz szokott cirkuszba járó közönség már ennél az ajánlónál felkaphatja a fejét: társulati tagok? utazás? a repülés tudománya? Igen. Mert mindaz, amit ez a közel másfél óra nyújt nekünk, nemcsak, hogy a legtöbb, eddig a cirkuszról gondolt konvenciótól mentes produkció, hanem olyan, káprázatos artistamutatványok nyelvén megírt, színházi előadásnak is beillő élmény, ahol a szereplők lenyűgöző alakításán kívül az élő és az instrumentális zene, a képi és a hangeffektusok is a tökéletes hatást támasztják alá.
„Eltűnt minden: a cirkusz, a sátor, a manézs” – közli velünk az előadás elején a narrátor, Siménfalvy Ágota, és ez a mondat legalább kétértelmű. Utal egyfelől a fent említett utazás céljára: arra, hogy ezt az elveszett vándorcirkuszt hivatottak megkeresni a darab szereplői. Ugyanakkor utal arra, hogy a hagyományos cirkusz ugyan innen tényleg eltűnt, de ami „maradt”, az a csapat mivoltuk ellenére is igazi jellemek, személyiségek szerepeltetése a színpadon, akik félelmetes, halált megvető bátorságról árulkodó mozdulataikkal egy olyan „mesében” való részvételre buzdítanak bennünket, amelynek az eltűnt vándorcirkusz megkeresésén túl az igazi tétje, valódi célja a határok feszegetése. Számtalan értelemben. Fizikai szinten a test határainak feszegetése, ahol a kötélen, a trapézon, a póznán, a keréken belül és kívül – Vági Bence, a társulat vezetője remekül felépített szüzséjének értelmében – repülni próbálnak a hősök. „Nem megy, pedig próbáltam” – közli velünk több alkalommal is a narrátor – „mire elképzelném, hogy repülök, már koppan is a cipőm sarka” – folytatja, ám ennek ellenére mindenki megpróbálkozik vele, s bizony vannak olyan pillanatai az előadásnak, amikor a különböző eszközök, vagy a másik ember fizikuma segítségével ezek a hihetetlen izomzattal és test-tudattal rendelkező művészek valóban „játszi könnyedséggel” szárnyalnak.
Ám érdekes módon épp a trapéz, a kerék, a pózna, a rúd alkalmazása fog átvezetni bennünket a határfeszegetés fizikai síkja után, illetve azon keresztül annak pszichés síkjára, hiszen a kellékek – cirkuszi szakkifejezéssel rekvizitek – itt nem pusztán használati tárgyak (s az újcirkusz ebben is eltér a hagyományostól), hanem az előadóművészek számára ugyanolyan partnernek tekintendők, mint a művésztársak, s ugyanúgy érzelmileg viszonyulnak hozzájuk, mint az embertársaikhoz. S azt tapasztaljuk, hogy a lelki értelemben vett határfeszegetésükben, pszichés repülési kísérletükben ezek az eszközök hol segítik, hol viszont kifejezetten akadályozzák őket – attól függően, hogy az adott személy önmagával, vagy az embertársaival épp milyen viszonyban van. Harcban áll-e a másikkal, vagy épp kibékült vele. Szereti, vagy épp a pokolba kívánja a másikat. Együtt repülnek-e tovább, vagy az egyikük földet ér, s nem szárnyal már tovább.
Az előadás epizódszerű jelenetei ilyesfajta viszonyokra világítanak rá. Amikor például a két, azonos ruhába bújtatott artista közül – akik az én „nézetem” szerint ikerpárt alakítanak – az jut fel a rúd magasabb pontjára, azaz az fog a kellék segítségével repülni, aki erősebb, aki kitartóbb, aki képes úrrá lenni a saját, s egyben gyengébb ikertestvére határain, ott a „testvérek” közötti hierarchia miatt a rúd is egyértelmű, hogy kinek engedelmeskedik jobban. Ellentétben azzal a kerékkel, amelyen az egyik fiú kívül s belül is egyaránt szeretne repülni, ám egyszer csak rá kell jönnie, hogy ott nem más, mint maga az eszköz a legyőzendő fél, amelyik sokáig nem hagyja magát. Ám amikor mégis engedelmeskedni kezd az embernek, amikor megadja magát neki, érezzük, hogy megszűnnek a határok: a fizikai, szellemi és lelki határok egyaránt. Hogy beköszönt a minden lehetséges állapota.
