(Forrás:http://www.prae.hu/) 2015. 11. 16. Béres Zsuzsa
Nem mindennapi, s nagyon bensőséges darabbal lepte meg a színházlátogató közönséget a debreceni Csokonai Nemzeti Színház színészpárja. Mészáros Tibor rendezésében, valamint Krajcsi Nikolett előadásában nyomon követhetjük egy élet fejlődésének 280 napját, s a leendő szülők örömeit és aggodalmait egyaránt.
Néhány napja feszült érdeklődéssel és erőteljes kíváncsisággal indultam el színházba, hiszen nehéz volt elképzelni, hogy mi fér bele egy olyan előadásba, melynek a címe Kismama-kaland. Mészáros Tibor egyszer már lehetőséget adott a debreceni közönségnek, hogy színészi tehetsége mellett rendezői ambícióit is megismerhesse. Újabb rendezésében azonban egy, ha úgy tetszik, vallomást láthatunk és hallhatunk a rendezőtől s az előadó színésznőtől. A darab során mély őszinteséggel beszélnek várakozásról, félelmekről, elbizonytalanodásról s felelősségről, mely egy közösen vállalt új élet érkezésével szorosan együtt jár.
Az előadás kezdetén egy kedves, mosolygós hölgy lép a színpadra, aki ragyogó arccal, szinte már-már gyermeki lelkülettel mesél arról a csodáról, aki már szemmel láthatóan a pocakjában növekszik. Elkezdődik a történet, a dokumentálása annak, hogyan indul az élet, s ez az élet hogyan hat a szülőkre. Mert legyen bármilyen kicsi is a növekvő gyermek, az érkezését jelzi, s ahogy a darabban is láthattuk, sokszor kellemetlen tünetekkel. Kopogtat, s megérkezik a reggeli rosszullét, mint egy váratlan s hívatlan vendég, aki minden tessékelés ellenére is marad.
Tagadhatatlan első jel, melyet a biztos tudás érdekében vásárolt első teszt, s az élet talán leghosszabb percei követnek, míg az a bizonyos csík egyedül marad, vagy mellé kúszik a második, fordulópontot jelző vonal is. Nem egyszerű feladat mindezt színpadon bemutatni, hiszen a legtöbb kismamánál hasonló tünetekkel kezdődik az első trimeszter, s még gyermeket sem kell várni ahhoz, hogy mindezekkel tisztában legyünk. Ettől kissé vontatottá, s olykor unalmassá is válik a darab, azt az érzést keltve, hogy mindezt akár egy délutáni kávé mellett várandós barátnőnktől is megtudhatnánk.
Hirtelen azonban történni kezd valami a színpadon, valami mindenki számára érvényes. Az öröm és boldogság nem osztható meg mindenkivel, kezdetét veszi a titkolózás, a rosszullétek rejtegetése. Mindezzel pedig együtt jár a kételyek és félelmek időszaka, s talán a darabnak éppen ez a legintimebb része, ahol már-már zavaró őszinteséggel számol be a mindennapi, párkapcsolati aggodalmakról a kismama. Vajon jó ez így? A páromnak is? Akarja ezt ő is, vagy minden megváltozott, és egyedül maradok? Ilyen, s ezekhez hasonló kérdések merülnek fel, adnak lehetőséget akár saját életünk átgondolására is. Fontos kérdések ezek, főleg egy olyan pár életében, amelyik házasság nélkül vállal gyermeket, hiszen ahogy a színpadon is láthattuk, sokszor nagyon erős a társadalmi nyomás – még napjainkban is –, hogy a gyermeknek egy házasságban van igazán helye. Ez pedig olykor még a legbiztosabb kapcsolatokat is megrendíti, a legboldogabb pillanatokat is megmérgezi.
A kérdésekre hamar választ is kapunk, igen, így jó minden, ahogy van, a baba érkezését együtt vállalják, s lassan véget ér a titkolózás a barátok találgatásával együtt. Az első ultrahangos képpel közlik a jó hírt szülőknek és ismerősöknek egyaránt. Számomra itt vált nyilvánvalóvá, hogy a darab fontossága abban rejlik, hogy azokat a kérdéseket viszi színpadra, amelyek minden gyermeket váró pár és kismama fejében megfordulnak. Az őszintén megfogalmazott kérdések – függetlenül a válaszoktól – egyfajta közösséget teremtenek, közös identitást alkotnak meg. Nem vagyok egyedül, mások is küzdenek hasonló problémákkal, másoknak sem olyan egyszerű a terhesség, mint ahogy azt sokszor a külvilág felé mutatják.
