(Forrás: http://sportportre.com/) 2019. 02. 04.
Interjú a 26 éves csíkszeredai Hajdu Imeldával, a debreceni Csokonai Színház színésznőjével.
Az a kislány voltál, aki szeretett mindig középpontban lenni, szerepelni….?
Nem mondanám. Azt mindenképp szerettem, ha élénk körülöttem a levegő, van mozgás, inger. A játék és az emberek gyerekkoromban is lételemem volt, na meg a fantázia. Mozgékony gyerek voltam, mellette sokat ábrándoztam is, mindig volt egy párhuzamos valóság. De nem a jelen elviselhetetlensége miatt vagy ilyesmi, hiszen nagyon szép gyerekkorom volt, hanem egyszerűen szerettem, ha átjár egy hatás, ha belezuhanhatok valamibe, amiből majd ki kell evezni, még ha az fájdalmas is, sőt… Persze ez később fogalmazódott meg bennem, hogy valójában az illúzió keltette érzetek hatását figyeltem magamon. Ez is játék, állandó játék. Emlékszem, hogy nagyon élveztem másokra feladatokat kiszabni, megszervezni a játékot, kitalálni a kis valóságunkat. Bátor kislány voltam, de csapatban szerettem létezni. Ma már kevésbé vagyok bátor, de a közösségre ugyanúgy igényem van.
Kislányként is színésznő szerettél volna lenni, vagy ez csak később alakult ki?
Kislányként még nem körvonalazódtak a hosszútávú vágyaim, csak a jelent mertem leképezni a fantáziámmal, a jövőhöz nem nyúltam. Legalábbis, ami az egyén hivatását, szakmáját illeti. Inkább a pillanatnyi lüktetések, képlékeny álmok jártak át, de ezeket valahogy- talán ösztönösen- megtartottam a felülírhatóság peremén. Én azt hiszem a színház mellett döntöttem előbb, utána alakult úgy, hogy ez a színészetre összpontosult. Ez nagyjából a gimnáziumi évek alatt rajzolódott ki, a művészetek és emberek iránti kíváncsiságomból fakadóan, vagy talán mert egy második otthonra találtam ebben a környezetben.
A színházban mit találtál meg?
Annak idején azt éreztem, hogy van ebben a folyamatban valami megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan. Ez kíváncsivá tett, az érdekelt, hogy vég nélküli lehetőség van benne. A vágyakozás, az egyén és a világ összefolyásában rejlő erő valahogy lebonthatóvá válhat a színház által, valami az életből leképezhetővé és ez által talán érthetőbbé lesz.
Marosvásárhelyi Művészei Egyetemen tanultál, hogy emlékszel vissza ezekre az évekre?
Marosvásárhelyre 18 éves koromban felvételiztem és ezek voltak eddigi életszakaszom legtelítettebb évei, szerettem és hiányzik is… ha találnék az emlékképeim között olyan mozzanatokat, amiket nem szerettem azokra is hálával gondolnék vissza. Minden kellett ahhoz, hogy az legyek, ami most épp tudok lenni, még ha az valamihez kevés is. A rossz-, vagy elhamarkodott döntéseim, a meggondolatlanságom is én vagyok, az is, aki ezt mondja…
Ma a debreceni színházban játszol. Az egyetemi évek alatt is ez volt a terved, hogy itt Magyarországon fogod a pályafutásodat elkezdeni?
Nem volt tervben konkrét helyszín az egyetem elvégzése után, többször felmerült bennem, hogy esetleg eljöhetnék majd Erdélyből, de nem tettem ez érdekében nagyobb erőfeszítéseket. Bíztam abban, hogy valamiféle ok-okozat majd elém tár egy utat, vagy akár válaszutakat, ahol dönthetek. A diploma megszerzése után Miskolcra mentem, ahol közelebbi kapcsolatba kerültem a bábszínházzal. Ott voltam társulati tag két évig, mindeközben többször is lehetőséget kaptam a Miskolci Nemzeti Színházban, aztán kinyílt a debreceni Csokonai Színház “kapuja” és magába fogadott. Azóta is csak örülni tudok annak, hogy ez így történt.
Életed nagy részét Erdélyben töltötted, akár színészként, akár nőként/civilként nagyon más közegbe kerültél?
Igen, mondhatni, hogy vannak szembeötlő különbségek. Nyilván valahol elkerülhetetlen, hogy az egyén minősítéseket fogalmazzon meg magának, az elején én is ezekbe kapaszkodtam. De ma már inkább csak figyelek, ahol és amire lehet. Minden téren. Fontosnak tartom, hogy az ember finomítson és kiművelje a megfigyelői státuszát, ez elengedhetetlen a megértéshez. Sajnos azt tapasztalom, hogy ez még mindig nem az erősségünk. Ha mindenképp konkrét különbségeket kellene megfogalmaznom akkor talán azzal kezdeném, hogy el kell választani a szakmai közeget és a “hétköznapi” életteret, jelen esetben legalábbis. A színházi közeg valahol egy sziget, én például minden városban a színházhoz képest tájékozódom, az az úgynevezett origóm, az első dolog, amit felkeresek és ez mindkét országban így van. Ezért e téren, “szigeten” nincs akkora különbség az emberekben, inkább a működés, a színházi gépezet, struktúra vagy akár a játékstílus hordoz eltéréseket. Ami pedig az életteret illeti ott inkább fellelhető a különbség. Pusztán csak a levegő miatt is, más energiák mozognak. Az emberek életkedve vagy a hétköznapokhoz és önmagukhoz való viszonyulása más, mint mondjuk Székelyföldön. De ez egy nagyon összetett dolog, nem az én területem…
Legfontosabb szerepeid?
Mondanám, hogy mind fontosak voltak, de természetesen volt, amit jobban szerettem, vagy több lehetőség adódott, hogy tanuljak belőle. Ilyen volt az eddigi két szerepem is Csokonai Színházban – Júlia kisasszony (Kristin), Augusztus Oklahomában (Johnna Moneveta).
Játszunk el a gondolattal: holnap két szerepre felkérnek, de csak az egyiket választhatnád, akkor Júlia vagy Carmen lennél
Ha már játszunk a gondolattal akkor inkább azt válaszolom, hogy Júlia. Jóval kevesebb esély van rá, hogy valaha eljátszhatom. Ezért is kihívás lenne, mert azt érzem, hogy Carmen által több utat találnék magamban a megformáláshoz. De bízzuk ezt másra…
Ha Carmen, ha egy pikánsabb, szexisebb, akár egy meztelen szerep, jelent megtalál, akkor….?
Úgy érzem elég gyakran jelen van a kérdéskörben ez a nő és színész, avagy színésznő titulus szétválasztása. Izgalmas kérdéskör, hogy kiben hol kezdődik a nő és hol a színész, melyik tart tovább, és melyik hogyan rendelődik alá a másiknak. Ha meg alárendelődik az miknek a hatására történik…Én azt gondolom, hogy érdemes jól egyensúlyozni, már csak azért is mert van, ami mulandó és felelősek vagyunk a saját emberségünkért, mélységünkért, mondanivalónkért. Nem hiszem, hogy érdemes dolgokat megúszni, bár sokszor én is csapdába ejtem magam, de igyekszem visszatalálni egy átfogóbb, lényegesebb és tisztább forráshoz. A nőiséget szépen használni is már egyfajta művészet. Vannak, akik ezt gyönyörűen csinálják, azonban ahogy a földet is kell hagyni pihenni úgy a szexualitás eszközeinek tárházát is el kell néha engedni, hogy a természetes, puritán emberség új erőt, más hajtásokat engedjen fel magából… Csakhogy jól értsük egymást: az aktuális helyzetfelkérésnél majd a körülmények és az értékrendem függvényében fogok dönteni. Akkor…
