A kritika eredeti megjelenési helye: dehir.hu
Szabó K. István rendezése nagyvonalú, szépen adagolja a színeket és az érzelmeket, ugyanakkor hagyja a néző fantáziáját is zakatolni. Kritika.
A haláltól tartani szoktunk. Attól is, hogy eljön valakiért, aki fontos nekünk, de az is elég nyomasztó, ha arra gondolunk, hogy senki sem úszhatja meg a vele való találkozást. Tudjuk, része az életnek, és azt is, hogy ami elkezdődik, az egyszer véget is ér, de ilyenek vagyunk.
Fotók: Máthé András
Elsőre nem feltétlenül hangzik túl szívderítően, ha egy könyv, film, vagy éppen színdarab a halálról szól. Borzongani szeretünk, de nem így, nem emiatt. Bevallom férfiasan, eltűnődtem, amikor először olvastam a Gyászúton címet, hogy akkor most a sötét öltöny mellé keressek-e majd fekete nyakkendőt, vagy vehetek szürkét is. Mindjárt más lett volna a helyzet, ha az szerepelt volna a műsorban, hogy Álljon meg a gyászmenet, vagy Gyászok ásza, vagy Gyászutas lakosztály. Azoktól a címektől is kirázott volna a hideg, de másképpen.
Pierre Notte darabja – amivel Két néni, ha elindul címen is találkozhatott már a hazai közönség az elmúlt években – korántsem olyan komor, mint első nekifutásra gondoljuk. Sajátos roadmovie, keserédes fekete komédia a színlap szerint, szerintünk egy fergeteges és merészen tiszteletlen, szórakoztató vígjáték. Ehhez kell két színésznő (Majzik Edit és Oláh Zsuzsa) és egy színész (pontosabban zenész: Dargó Gergely), akik képesek jól érezni magukat a színpadon. Ez feltétele annak, hogy a néző is hasonlóan élje meg a bő 80 perces játékidőt.
A halál ugyanis nem túl vidám téma, de elkerülhetetlen. Mindent átír, mindent kisatíroz, feléget és sóval behint. Viszont az emberi tényező ott van. Mindenki másként éli meg és másképpen dolgozza fel az elkerülhetetlent. A halál mellett a gyász is része az életnek. Hogyan éljük meg a veszteséget? Mit kezdjünk vele? Hogyan emlékezzünk vissza arra, ami többé már sohasem lesz ugyanolyan?
Az is rendre előkerül, mi lesz az örökségünkkel. Ami lehet, hogy egy mosoly, egy mozdulat, amiben emlékeztetünk arra, aki elment, de akár egy ház, egy könyv, egy mondat. Valami, ami utána maradt, amit meg lehet érinteni, el lehet adni vagy éppen újra és újra fel lehet emlegetni, idézni, megsiratni – vagy akár nevetni rajta. Ahogy a Gyászúton két hősnője, a két korosodó testvér, Anette és Bernadette is sokat kacag. Már rég nem fiatalok, éveken át ápolták az anyjukat, és amikor elment, hirtelen új helyzetet teremt számukra a hiánya. Addig volt egy küldetésük, most pedig azt érzik, ennek vége. S hogy akkor mi van most? Vasárnap. Lehetőség egy kirándulásra, visszaruccanni a múltba.
Meghökkentő kalandok várnak rájuk és a nézőre is, utazás térben, időben, színek, emlékek között. Zene szól, kicsit slágeres, kicsit popos, és ezek a dalok, meg a durva sminket viselő hölgyek (amitől olyanok lesznek, mint a képregényfigurák), és a színpad szélén sántikáló, visszafogottan zombiképű zongorista egészen gyorsan bevonzzák a közönséget. Majzik Edit és Oláh Zsuzsa összeszokott párosnak tűnik a nagyon különböző testvérek szerepében. Nem sírva vigadnak, hanem harsányan, kissé közönségesen. Az utóbbival semmi gond, nem ők azok, hanem Anette és Bernadette, a hangerő néha viszont soknak tűnik – bár ki tudja, lehet, hogy ilyenek ezek a francia nők.
A játék mellett viszi magával a nézőt a látvány is. A jelmezek meghökkentők, a díszlet pedig egyszerre pazar és praktikus. Aki járt a régi stúdiószínházban, most tudja csak értékelni, mennyire más itt a tér. Az is a miénk volt, ott is emlékezetes előadások sorát láthattuk, de másképpen működött. Szabó K. István rendezése nagyvonalú: vezeti az előadást, játszik a tempóval, a ritmussal, szépen adagolja a színeket és az érzelmeket, ugyanakkor hagyja a néző fantáziáját is zakatolni. Konkrét és jelzésértékű pillanatok váltják egymást, lehetőségünk van elképzelni, hol is vagyunk, mi történik most a színen. Persze, ez a látszólagos lazaság korántsem esetleges.
Ahogy haladunk a vége felé, szép lassan értelmet nyer minden. Megérezzük a súlyát és a derűjét ennek a játéknak, ennek a furcsa történetnek, az életnek. Kapunk valami olyan pluszt, amire nehéz szavakat találni. Nem is kell. Elég, ha megérkezünk oda, hogy miért is érdemes színházba menni.
