(Forrás: http://www.dehir.hu/) 2018. 04. 28. Szénási Miklós
Debrecen – Bizony, már itt vannak. Nem a spájzban, hanem a kamarában. Csehov, Bocsarnikovsz és a Három nővér után Dosztojevszkij, Tagirovsky és Miskin herceg tört be hozzánk. Szemben a nagy októberi jegyében ránk törő második világháborús és 56-os hadakkal, ők nem halált osztanak, hanem élményt.
Ahogy a Ponyvaregényben, itt is darabokra tört a mesélés egyenes vonala, több és többféle perspektívából, időben kissé eltolva, félrecsavarva látjuk újra és újra ugyanazt.
Ez egy olyan világ, ahol minden és mindenki más, mint ami. Lassan derül ez ki ebből az előadásból, ami szintén nem pont az, nem pont olyan, mint amire a “klasszikus” szó hallatán számít a néző. Hiszen Dosztojevszkij klasszikus, szokatlan szerkezetű regénye, A félkegyelmű annak idején alaposan felkavarta az irodalom vizét. Eleve már a felütés is: bejön egy ember és arról beszél a közönségnek, milyen előadást fognak majd látni. Anekdotázik, emlegeti az újszerű törekvéseket, mikor a színészek nem egymásra, hanem a nézőkre nézve beszélnek. Van, aki ekkor pillant a telefonjára, hogy biztos azt fogja mondani mindjárt, ne feledjük kikapcsolni. De nem. Ez már a játék.
S miközben olykor összehúzzuk a szemöldökünket, olykor elnevetjük magunkat, egyre inkább belesodródunk a Félkegyelmű, pontosabban ebben a változatban az Idióta világába egy születésnapi köszöntő ürügyén.
Az Idióta mint cím valószínűleg meg fogja osztani a közönséget. Szerintem melléfogás. A mi magyar nyelvünk elképesztően gazdag. Mi is használjuk az idióta szót, de más értelemben, mintha azt mondjuk: retardált, hülye, félkegyelmű. Talán a bolond az, ami a legközelebb áll ahhoz, amit Miskin hercegre lehetne aggasztani.
Miskin (Kiss Gergely Máté) szegény ember, csak rangja van, pénze nincs. Svájcban gyógykezelték, de hiába. Szerelmes. Az életbe, a szerelembe, egy szép nőbe is (többek között), akiről az a hír járja, hogy pénzért fekszik le férfiakkal. Főleg a tábornokkal, jószerével gyerekkora óta a szeretője. Sokan szeretnék magukénak tudni, de igazán csak kevesen vennék feleségül, kevesen kérnék meg a kezét. Komolyan szinte senki. Miskin igen, amivel boldoggá teszi Nasztaszja Filippovnát (Zeck Julit), de nem akarja megrontani, tönkre tenni az életét, mert Miskin jó ember. Naiv. Ártatlan. Tiszta. Egészen más, mint a többi ember, akik azt hiszik, minden eladó, minden megvehető.
Ezt a világot mutatja meg Sardar Tagirovsky, a kazanyi születésű orosz rendező, aki a 90-es évek óta Magyarországon él. Talán nem véletlen, hogy kicsit olyan érzésem volt időnként, mint Vidnyánszky Attila rendezéseit nézve. Egyszerre és nagyon sok minden történik a színpadon, vannak lényegtelennek tűnő elemek is, amikről később kiderül, egyáltalán nem voltak azok, s ha néha szétesőnek is hat a játék, nem az: minden nagyon pontos. Erős a zene itt is, ahogy Vidnyánszkynál. A díszlet, a jelmezek határozottak. Nem túlcizelláltak: tudjuk, mikor és hol vagyunk, s érezzük azt is, itt játék van. Nőket látunk férfiruhában és bajuszban, s eljön a perc, mikor hirtelen nővé változnak újra. Nem azért van ez, mert bejönne a gender kérdés. (Bár elhangzik, hogy micsoda abszurd felvetés is az, hogy a nőknek választójoga legyen. Pont, mint hogy emberek menjenek a világűrbe…) Egyszerűen játék ez is.
Igen, az a színház lényege. A játék. Ami lehet véresen komoly is. Nem szenvelgő, unalmas, és főképpen nem poros. Nem mesterkélt művészkedés, hanem művészet. Ha kell, merész, bohó. Olyan, ami az érzelmeinkre hat.
A lelkünkre. (Még ha az tudományos értelemben nem is létezik.) Ahogy összeáll darabokból Miskin herceg és az őt fojtogató világ, felvillanhat bennünk Assisi Szent Ferenc képe is, a veszett orosz virtus és a világot átölelni képes orosz lélek elegyével leöntve, s megélhetjük a katarzist.
Nem könnyű játék ez. A nézők számára sem, mert nyilván sokan rosszul lesznek attól, ha meghallják, hogy ez az előadás két szünettel majd 220 perc lesz. Nem annyi, a premieren inkább 250 perc volt. (7-kor kezdődött, a taps végén, majdnem negyed 12-kor hagytuk el a helyszínt.) De nem kell pánikolni, messze nem tűnik annyinak.
S azt se feledjük el: a színészeket is embert próbáló feladat elé állította ez a produkció.
Sok jelenet erősen megvilágított nézőtér előtt zajlik. Ezáltal nem csak jobban belemerülünk a darabba, de kicsit olyan is, mintha meztelenül játszanának a színészek. Így csakis őszinték lehetnek velünk. Magukkal is. Ezért lesz az a vége, az a bódító katarzis, amikor a nézők és a szereplők még ott vannak a történetben. Ott vannak ebben a világban, melyben a Krisztus-tisztaságú, bár gyakran kissé beszívottnak tűnő Miskint megfeszítették egy elmegyógyintézetben.
