(Forrás: http://www.haon.hu/) 2018. 12. 31. Balogh József
Debrecen – Legújabb bemutatója érdekében a Csokonai Színház a Co-Opera nevű színházi vállalkozással szövetkezett.
Ennek az együttműködésnek a lényegét az adja, hogy egy kiválasztott operát azonos rendezésben és kiállításban – helyi művészi erőforrásokat is bevonva – országszerte több városban is bemutatnak. Debrecen esetében ez a Kodály Fiharmonikusok és a színházi énekkar mellett a karmester és néhány énekes szólista részvételét jelenti a produkcióban. A főszereplők zöme azonban utazó művész, ki Pestről, ki más városból érkezik. A biztonság kedvéért kettős-hármas szereposztásban fut a darab, mert ez a rendszer sok egyeztetési nehézséggel jár, nem is beszélve egy váratlan lemondásról. A Magyar Állami Operaházban zajló felújítás miatt több lehetőség nyílik most egy-egy pesti művész fővároson kívüli foglalkoztatására is. Nem mindegy azonban, hogy milyen darabot szemelnek ki ehhez az egyébként célszerűnek látszó együttműködéshez.
Jó választás
Tulajdonképpen a Figaro házassága Mozarttól jó választásnak tűnik, tekintve, hogy elsőrangú, nemesen szórakoztató, happy endes vígopera. A francia Beaumarchais tollából származó történet fordulatai, félreértései azonban csak akkor válnak élvezhetővé, ha az előadásnak elsöprő irama van; magyarán, összecsiszolt, kidolgozott színpadi játékra van szükség. Kérdés, hogy ez megvalósítható-e egy napról napra változó szereposztás esetén? Nyilván ez függ a rendezéstől is. Bizakodtunk Szabó Máté ez irányú munkájában, hiszen az egykori adys diák az egyetemen Szinetár osztályában végzett, ráadásul anyai nagyapja is neves rendező volt.
Eltérő érzésvilág
Szabó Máté a mostani divatot követve, napjainkban játszatja a történetét, kiemelve azt eredeti XVIII. századi társadalmi és történelmi kontextusából. Ezúttal egy Sevilla környéki kastély helyett egy (spanyol vagy magyar?) borkereskedő panziójában bonyolódnak az események, melyhez Khell Csörsz praktikus kulisszákat tervezett. A korhű jelmezek helyett öltönyben, kiskosztümben, tűsarkúban és edzőcipőben színpadra lépő művészek látszólag közelebb kerülnek a közönséghez, ám az ebből keletkező apró következetlenségek és elvarratlanságok egyáltalán nem erősítik a mozarti remekmű befogadását. A darab egyik alapmotívuma a földesúri első éjszaka jogáról (ius primae noctis) való lemondás. Lássuk be, ez a felvilágosodás idején izgalmas társadalmi kérdés, így a XXI. századba transzformált alakjában eléggé anakronisztikus. További gondom, hogy Mozart klasszikusan rendezett, végletekig árnyalt zenéje, gesztusrendszere nyilvánvalóan nem találkozik a mai kor emberének gyökeresen eltérő érzésvilágával és kifejezésmódjával. (Egy agresszív, csajozós nagyvállalkozó kizárt, hogy kétszer négyütemes, szabályos zenei periódusokban fejezné ki indulatait.) Még mielőtt konzervatívnak bélyegeznének, le kell szögeznem, hogy nem holmi rizsporos, rokokó miliőt kérek számon. Igenis van helye a rendezői továbbgondolásnak, ha az az eredeti művet gazdagítja, dimenzióit kitágítja. Szerencsére az utóbbi években ilyen színpadra állításokkal is találkoztunk, gondoljunk csak Vidnyánszky, Nadine Duffaut vagy Silviu Purcarete operarendezéseire. Sőt, több mint tíz éve épp a Figarót láttam Miskolcon Almási-Tóth András néhol hajmeresztően meghökkentő, ám rendkívül mulatságos feldolgozásában, melynek valamennyi ötlete a zenéből táplálkozott. A közönség és a színpad között abban az előadásban a humor volt a katalizátor. Leginkább ez utóbbit hiányoltam a mostani előadásból, ugyanis a dugóhúzós, gyászkeretes színlap erőteljes iróniát, lendületet és szellemességet ígért.
Szép élmények
Mozart operáinak általános jellemzője, hogy egyes szerepei csupán terjedelmükben, nem pedig zenei igényességükben különböznek egymástól. Tulajdonképpen igen kitűnő erőket vonultatott fel az általam látott bemutató előadás. Rálik Szilvia (Rosina grófnő), Rácz Rita (Susanna), Mester Viktória (Cherubino) és Bódi Marianna (Marcellina) igazán kitűnő művésznők, bár nem állíthatom, hogy mindegyikük hangjához és alkatához illő feladatot vállalt. Áriáikban törekedtek a muzikális formálásra, és az együttesekben is jeleskedtek. A férfiakat tekintve Kovács István (Almaviva gróf) minden vonatkozásban uralja szerepét, sőt az egész előadást. Donkó Imre – aki számára időnként túl mély Figaro szólama – egyelőre még adósunk marad a címszerep komplex megformálásával. A darab néhány szerepe szinte kínálja a komédiázás lehetőségét. Ezzel Mester Viktória és Böjte Sándor (Don Curzio) igyekezett élni, partnereik inkább maradtak a biztonsági megoldások mellett. Az előadás egyébként magyar nyelvű, ami a vígoperák esetében kívánatos megoldás. (Az már más kérdés, hogy nem minden közreműködő erőssége az érthető szövegkiejtés.) Zenei tekintetben különösen szép élményt szereznek a Kodály Filharmonikusok fúvós művészei, akiket hallhatóan megérint a mozarti világ, és Somogyi-Tóth Dániel pálcája alatt legjobb formájukat hozzák. Kicsit meglep, hogy a recitativók kísérete csembaló helyett pianínón szólal meg, nyilván ez is az aktualizálás jegyében.
