Yasmina Reza darabja, a Művészet két évtizede uralja az európai színpadokat. A háromszereplős kamaradarab különböző személyiségek bemutatásán keresztül beszél az ízlés és az egyéni értékek megítéléséhez szükséges toleranciáról. Serge, Marc és Yvan évtizedek óta barátok. Egy nap Serge vásárol egy méregdrága festményt, amely Marc szerint értéktelen. A vászon hatására a társaság szétszakadni látszik: a véleménykülönbség megkérdőjelezi és megingatja a Marc és Serge közti barátságot. A darab harmadik szereplője, Yvan mintegy békítő van jelen, míg el nem szabadulnak az indulatok. A népszerű színmű megrendezésére Naszlady Évát kérte fel a színház. A szabadúszó rendező, színész az elmúlt évadban a Szabó Magda regényből készült Az ajtó színrevitelével mutatkozott be a debreceni közönség előtt. Barátságról, annak próbájáról és a humorról is beszélgettünk.
− Reza komédiája a művészetről való vita kapcsán tulajdonképpen a barátságok természetéről gondolkodik. Rendezőként mi foglalkoztatott elsősorban a felmerült kérdésekből?
− Az alapötletet tartom nagyon jónak. Adott ugyanis egy tárgy, egy festmény, ami ürügyül szolgál arra, hogy mindenki, aki rátekint, magáról beszéljen, miközben azt képzeli, hogy a tárgyról beszél. A konfliktus alapja az, hogy erről a festményről a három ember egymástól teljesen eltérő véleményt alkot. Egy idő után ez a tárgy elkezd mellékessé válni, s csak annyi történik, hogy ezek az emberek, akik egymással baráti viszonyban vannak, azzal szembesülnek, hogy nem képesek elfogadni a másik véleményét arról a tárgyról. És ha körülnézünk a világban, láthatjuk, hogy az ember egyrészt társas lény, másrészt azt az ellentmondást is hordozza magában, hogy bár társas lény, mégis nagyon nehezére esik a másik ember elfogadása. Vagy ha úgy tetszik, a másik ember szeretete.
− Igyekszik ez a három barát egymás megértésére?
− Törekednek arra, hogy megpróbálják a másik gondolatmenetét megérteni, csak az a mulatságos benne, hogy nem képesek rá. Azzal szembesülnek, hogy nem nagyon tudják, hogyan lehet erre törekedni.
− A három szereplő személyében milyen személyiségek archetípusait viszi színpadra Reza? Mitől tartanak, mit féltenek akkor, amikor nem képesek a másik szemével látni egy adott helyzetet?
− Marc az omnipotenciáját, a barátain érzett befolyását félti, illetve annak az elvesztését, hogy esetleg már nem ő mondja meg nekik, hogy mit szeressenek, és mit nem. A mester, a vezető pozícióját, azt, hogy ő magát – tudatosan vagy tudattalanul – a másik két barát fölé helyezi. Ez látszik megdőlni akkor, amikor Serge az ő megkérdezése nélkül, az ő tetszése ellenére megvásárol egy festményt. Marc számára meginog az eddig adottnak tűnő rend. Ez érdekes momentum, mert az idő előrehaladtával derül ki, hogy ez csak Marc számára volt ilyen evidens felállás. Serge, aki a képet megvásárolja, nem így gondolja. Serge, a tehetős bőrgyógyász, aki szintén egy nyitott, markáns személyiség, újabban műgyűjtő, a saját maga személyiségfejlődésének egy pillanatában vásárolt egy képet a legnagyobb jószándékkal, s kiderült, hogy ez egy sztálingrádi ponttá vált a barátságukban.
− A darab harmadik szereplője, Yvan, a szerényebb, súlytalanabb, magát erős nőkkel körülvevő férfi? Egyfajta katalizátor csupán?
− Yvan inkább az a fajta ember, aki nem a kánonok mentén létesíti az értékrendjét, hanem inkább megy a maga feje után, intuitívan. Hol ráhibáz, hol nem. Az az ember, aki ha bekerül egy társaságba, nem azzal foglalkozik, hogy átlássa az erővonalakat, s aztán csatlakozzon valahová, legyen vazallusa erősebbnek vagy gyengébbnek oltalmazója, hanem képes önfeledten önmagát adni, s épp ezért hármójuk közül a karrierjét tekintve ő a legkevésbé sikeres. Nem épített egzisztenciát. Csapongóbb figura, aki elmúlt negyven éves, de nem azzal foglalkozott, hogy biztos anyagi bázist építsen, javakat halmozzon, vagy egzisztenciálisan megalapozza az életét. Ez is elgondolkodtató, de nem szeretném elmondani, hogy emellett lándzsát török-e. Mindenesetre ez is egy életstratégia, lehet, hogy tudattalan, lehet, hogy tudatos, ha valaki minden olyan dolgot elutasít, ami a mátrixban benne van.
− Minden barátság megmérettetik, ha őszintének kell lenni egy adott szituációban?
− Nem tudom, hogy mindegyiknél igaz-e, de a saját életemben volt már erre példa. Másrészt manapság nem hosszú távra rendezkedünk be az emberi kapcsolatainkban. Úgy érezzük, hogy a hullámvölgyek a dolgok végét jelentik. Nekem vannak olyan barátaim, akik régóta részesei az életemnek, nagyon régóta szeretem őket, és ezeknek a barátságoknak természetesen vannak rosszabb és jobb korszakai. Ma hajlamosak vagyunka rosszabb korszakokban a végletekig elmenni, felerősíteni azt az érzést, hogy ez a kapcsolat már nem ér olyan sokat, így aztán ki se derül, hogy kibírja-e ezeket a megfenekléseket, ezeket a próbákat. Ez egy elgondolkodtató jelenség, ami a házasságokra is igaz. Ha nehézségek merülnek fel, vagy problémák adódnak, elválunk. Veszünk másik bögrét, ha letörik a füle, eszünkbe sem jut megragasztani. A modern ember téveszméje ez. Úgy gondolom, hogy ha van lehetőségünk hosszabb időben gondolkodni, akkor abban gondolkozzunk, s ne azt állapítsuk meg életünk első egyharmadában, hogy minek van vége, minek nincs, hanem az idő távlatában adjunk esélyt a dolgoknak!
− Marc és Serge ad esélyt?
− Szerintem ad. Egyszercsak elérkeznek az önfelvállalásnak abba a pillanatába, amikor mindenki elkezdi mondani a saját véleményét. Ez már önmagában esély. Talán úgy tudnám mondani, hogy több bennük az egymás iránti ragaszkodás, mint az igazság utáni vágy.
− Mennyiben kell balanszíroznod a komikum és tragikum között? Reza a komédia vonalán beszél fontos dolgokról, barátságról, toleranciáról, egymás elfogadásáról, a művészetekhez való viszonyulásról…
− Ez az egyensúly mindig nagyon fontos. Fontosnak érzem munka közben, hogy jó arányban legyen a meghökkentés, az érzelmes pillanatok, a humor, a nevettetés és a megríkatás. Jó elegyet kell képezniük, mert nem nagyon létezik művészet, csak szórakoztatás létezik, és ha a szórakoztatás olyan színvonalon működik, amely a befogadóban művészetté emelődik, akkor megteremtődött a lehetősége, hogy ez valami művészetté váljon. Szerintem az megítélés kategóriája, hogy valami művészet-e vagy sem, nem pedig az alkotási fázisban lévő célkitűzés. És a színház élő, pulzáló, a közönséggel közvetlen kapcsolatot ápoló, tipikusan pódium-műfaj, vagyis a célja mindenképpen a szórakoztatás. Ezen belül lehet rétegződni igényes, igénytelen, ócska, mindenféle szinteken. Magamat nyilván azzal áltatom, hogy igényesen próbálom ezt csinálni, tudva, hogy a szórakoztatás elengedhetetlen elem. A humor ugyanis alapvető információ-hordozó, hisz a boldogság, a nevetés megnyitja, ellazítja az emberi elmét, és így könnyebb bevinni olyan információkat, amit akkor, ha szorongattatom, vagy kellemetlen dolgok átélésére késztetem a nézőt, sokkal nehezebb. Nevetni mindenki szeret, sírni nem mindenki.
− Három férfi szereplője van a darabnak, három férfi színésszel dolgozol, s a munkafolyamat során nyilván ízekre szeditek ezeket a mondatokat, gondolatokat. Mennyire érzed ezeket a párbeszédeket egy férfibarátság valódi diskurzusainak?
− Nagyon érezhető, hogy ezt egy nő írta. Én a próbák során leginkább a fiúk csodálkozó tekintetével szembesülök, és nem hinném, hogy ennek a három kiváló kollégának gondolkodásbeli határai lennének. Vannak férfi barátaim, egy fantasztikus bátyám, akivel kicsi gyerekkorom óta együtt nőttem fel, volt egy csodálatos apám, van férjem, akivel együtt élek, és bocsánat, de láttam már férfit közelről, vagyis sejtem, milyen egy férfi, és bár nagyon közelállónak érzem magamhoz a darab stílusát, olykor érzem, hogy benne van a női gondolatmenet. Ez külön izgalmassá teszi. Olykor női harcmodorokkal találkozunk a darabban, és van néhány olyan párbeszéd, elmélkedés is, ami kicsit a mi elképzelésünk a férfiakról. Ilyenkor a színészek helyreigazítanak. Ez nagyon jó, mert így a rendező is töltekezik férfibölcsességgel. Árnyaltabb lesz a kép, amikor azt látom, hogy egy csomó mindent még nem tudok róluk.
− Nagyon élesen, nagyon direkten mondják meg a véleményüket, nemcsak a festmény, hanem a barátság kapcsán is. Ráadásul, ha kilépünk a darab világából a próbaterembe, akkor valószínűleg az sem mellékes, hogy egy női rendező dolgozik három férfiszínésszel.
− Ha az élet bármely szituációjában belépek egy „képletbe”, mint nő, akkor három férfi magatartása, akármilyen bányarém is vagyok, megváltozik. A férfiakat maguk között kilesni egyáltalán nem egyszerű feladat. Jópár évig kell összezárva lenni férfiakkal, hogy elfelejtsék, hogy egy nő is van közöttük. Nekem szerencsém volt, mert a Színművészeti Egyetemen kilenc fiú osztálytársam volt, és összesen négyen voltunk lányok. Az akrobatika órákat mindig a fiúkkal töltöttem, mert volt balettos előképzettségem, és amíg a lányok balettra jártak, én mehettem a fiúkkal akrobatikázni. Volt négy évem, amikor egy héten ötször voltam olyan fiútársaságban, ahol egy idő után ők elfelejtették, hogy van köztük egy csaj. Van tehát némi képzetem erről a helyzetről. De fiatalok is voltunk, s az ember akkor jobban kitett a tudattalanjának s a hormonjainak. A próbán is van egy ilyen helyzet, mert akármennyire is nyugdíjas korban vagyunk (nevet), akkor is ott van a három pasi, akikkel egy nőnek kell bánnia, és kellett egy kis idő, mire kezelni tudtuk ezt az állapotot. Nem beszélve arról, hogy a három pasi úgy beszél nagyon őszintén saját magáról, a belső világáról, hogy van egy kukkoló, aki ráadásul egy nő. Ettől függetlenül jól álltunk hozzá, s ők nagyon nyíltszívű, rendes színészek.
− Milyen velük dolgozni?
− Nagyon élvezem. A lényegre szorítkoznak, kedvesek, ráadásul érdekes ez a jelenség, amiről beszéltünk, hogy mit gondolok jól és mit nem. Miről hiszem, hogy jól gondolom, és miben erősítenek meg, egészítenek ki, vagy épp bizonytalanítanak el.
− Mikor lennél elégedett? Ha a nézők…
− Ha jókedvűek lennének, azt nagyon bírnám, és ha a végén azzal mennének ki, hogy egy kicsit jobban oda fognak figyelni arra, felöklelik-e a másikat vaddisznó módjára, csak azért, mert az mást gondol, vagy nem. Akkor teljesen rendben lenne.
(Az interjút készítette: Vajland Judit)
