(Forrás: https://www.dehir.hu/) 2019. 02. 17. Szénási Miklós
Debrecen – Kész apácashow: átverésekre és szerelmi csalafintaságokra épül Rossini remeke. Kritika.
Ory grófja, pontosabban a róla szóló vígopera viszonylag lassan, több mint 130 év alatt jutott el Magyarországra. Miközben Rossini művének ősbemutatóját 1828-ban tartották Párizsban, itthon 1962-ben láthatta először a közönség. Bár a kritika zeneileg az egyik legjobban szerkesztett operájának tartja az Ory grófját, az átlag színházi néző nemigen fogja fütyülni a zenéjét, nincs tele ugyanis klasszikusan vett slágerekkel. Ez persze nem von le az értékéből, hiszen a zenéje pazar, és a története is elég csavaros. Vígopera, tehát félreértésekre és átverésekre, meg szerelmi csalafintaságokra épül, s eredeti küldetése szerint szórakoztatni kíván. Nem mellékesen pedig komoly szakmai kihívás is minden színház számára, mely a műsorára tűzi, hiszen a bravúros szólamokat nem könnyű elénekelni.
Az eredetileg az 1200-as években játszódó történet a szerelemről, a csábításról szól. Nem az eget és földet rengető nagy érzelmekről, hanem a hódítás nevű hobbiról. Ennek az érdekében a szoknyavadász Ory gróf remetének adja ki magát. Célja egyszerű: szeretné elcsábítani Adele grófnőt (Brassói-Jőrös Andrea), míg annak a férje a Szentföldön harcol. Ám hiába, a grófnő nem viszonozza érzelmeit, inkább az apródba, Isolierbe (Ducza Nóra) zúg bele. Ory gróf (Varga Donát/Hanczár György) felsül, de nem adja fel, lovagjaival apácának öltözik, és újra akcióba lép, csakhogy ezen a félreértésekkel teli éjszakán a grófnő helyett a női ruhába öltözött apródnak udvarol, és így újra bolondot csinál magából.
A debreceni előadás igazi hőse számomra a díszleteket és jelmezeket megálmodó Gyarmathy Ágnes, akinek köszönhetően a szereplők gyönyörű díszletek között és bámulatosan dekoratív ruhákban mozognak. Mintha a Gyűrűk ura vagy a Trónok harca világába csöppentünk volna: a fényekkel és vetítéssel feltunningolt látványvilág egészen filmszerű, nagyon modern hatást kelt. Csak éppen itt nincsenek digitális utómunkák, mint a moziban: mindent jelen időben, élőben varázsolnak elénk a látvány felelősei. A tupírozott hajú, vörös ruhában feszítő grófnő mintha egy Siouxsie and The Banshees koncertről szökött volna meg. A kórista hölgyek olykor úgy rázzák a csípőjüket, mintha diszkóban lennének, Anger Ferenc fordítása pedig jóval modernebb, mint amit az operaszínpadokon megszoktunk. A dialógusokból az köszön vissza, ahogy a hétköznapokban a buszon, a boltban, az irodában vagy a suliban daráljuk a szöveget.
Ám a pazar vizuális élmény és a nyelvi frissesség sem képes igazán felgyorsítani az első felvonást, ami miatt az előadás eleinte elég nehezen találja meg az utat a néző felé. Hiába árad a muzsika Szabó Sipos Máté vezényletével olykor már-már popzenés feszességgel, a sztori ismeretében sem egyszerű kibogozni, mi is történik a színpadon. Pedig a szereplők láthatóan élvezik a játékot, lubickolnak a muzsikában és merészen mókáznak.
