Mispál Attila: Hív a Hold

CHRISTIAN PACCOUD ÉS A SZEGÉNYEK ZONGORÁJA

Amikor PIERMARIA feliratú harmonikáján önmagát kísérve Christian Paccoud énekel a színpadon, az olyan, mintha egy éppen kitörő vulkán tetején találnánk magunkat. Mindent elsöprő módon lövelli elénk szorongásainkat, félelmeinket és reményeinket. Egy pillanatig sem hagy békén, mint egy rakoncátlan rosszcsont. Christian Paccoud már lassan harminc éve énekel. Termékeny és közkedvelt szövegíró és zeneszerző, aki soha nem törekedett arra, hogy sztárrá váljék. Vérbeli anarchista, félénk és morcos, maga az eleven nyúzottság, de hallgatóinak mindig legfényesebb arcát mutatja. Akik szeretik, villámgyorsan képesek összegyűlni egy jó közös éneklésre, ha megneszelik érkezését: udvari bolondok és ivócimborák…
Christian Paccoud sokkoló, ritka és különleges: összezavar és újraértékel mindent, amit a dalról ezidáig tudni véltünk, felrúgja a régóta kimunkált szépséges hierarchiát. Paccoud ökölcsapás a gyomorba, szemtelen köpés a levesbe. A szegények zongorájának hangjára síró, álmodó, tangózó és lázadó énekes. A Cseh Tamások és Vlagyimir Viszockijok fajtájához tartozó dalköltő, aki még köztünk él. Dalaiban a mindennapi élet köszön vissza fanyar humorral, öniróniával keverve, tangóharmonikájának hangjai a párizsi mulatók hangulatát idézik. Fellépése a Deszka Fesztiválon igazi csemege.
S hogy mi köze Christian Paccoud-nak Magyarországhoz?
Az Európai Fordító Műhely kezdeményezésére született meg 2007-ben A test fényei című Valère Novarina-kötet magyar fordítása. A kötet megjelenése szülte egy magyarországi Novarina-felolvasóest megszervezésének ötletét. A végeredmény aztán – többnapos műhelymunka után a 2008-as Deszka Fesztivál keretében – egy sanzonest lett Christian Paccoud és néhány debreceni színész előadásában. A zene és Christian karizmatikus személyisége ideális közvetítőnek bizonyult. A közös éneklés hidat, testi kapcsolatot teremtett a francia alkotók és a debreceni művészek között. Néhány hónappal később ugyanez a „koprodukciós” sanzonest már az orléans-i színházban volt látható és hallható, ahol a Paccoud-rajongók hangos bravózással ünnepelték Christiant és a magyar színészeket. Mindennek természetes folyományaként jött létre 2009 tavaszán a Csokonai Színházban Valère Novarina Képzeletbeli operett című előadása. A vállalkozás szenzáció számba ment, mivel ezt a darabját Novarina önmaga még soha nem rendezte meg. Christian szerint az alkotópárost kezdetben tipikus franciaként kezelték Debrecenben: „Ezen át kellett esni…azt ismételgettem, hogy ‘nem az Eiffel-torony vagyok’. Mi nem Edith Piaf, vagy Maurice Chevalier vagyunk, hanem a kultúránk, a nyelvünk barlangászai. Amikor a debreceniek ezt megértették, kinyílt egy ajtó…” Christian nyitottsága, szociális érzékenysége, a munkával szembeni alázata és nem utolsósorban az, hogy varázslatos zenész, tiszteletet és csodálatot váltott ki a magyar alkotótársakból. A közös munka különleges előadást szült, mely sikertörténetet írt: 2010 novemberében a párizsi Odéon Színház közönsége fogadta öt estén keresztül töretlen ovációval.
Ez utóbbi eseményről forgatócsoportunk is hírt adott. Éber álom című egyórás dokumentumfilmünket a Csokonai Színház párizsi vendégjátékáról 2010 decemberében láthatták a Duna Televízió nézői. A párizsi forgatás során Christian Paccoud-val annyi anyagot rögzítettünk, hogy csekély kiegészítéssel egy színes portré is kikerekedett belőle. Kameránkkal ellátogattunk az otthonába, ahol az életéről, a zenéről és általában a művészetről vallott felfogásáról beszélgettünk vele, majd együtt végigjártuk azokat a kis belleville-i utcákat, ahol ideje javát tölti, és ahol még elevenen él a bárokban zenélés régi párizsi hagyománya. Rögzítettük csaknem egy teljes koncertjét a Falabar kávéházban, ahol régi barátaival közös éneklésre is sor került. A mai, eleven Párizsnak a magyar nézők számára kevéssé ismert arca látható felvételeinken – mely egészen más, mint amit a turistáknak mutat.