(Forrás: http://www.hajdupress.hu/) 2016. 05. 09. Gyürky Katalin
Shakespeare egy korai, 1590 és 1593 között keletkezett művét, a Tévedések vígjátékát tekinthette meg az érdeklődő közönség május 8-án a debreceni Csokonai Színházban, a londoni Shakespeare’s Globe Színház feldolgozásában, felvételről. Ahogy azt a londoni teátrumot közvetlen közelbe hozó sorozat egyéb előadásain már megszokhattuk, most is rendkívül magas színvonalú, ugyanakkor az „alapanyagnak”, Shakespeare egyik könnyedebbnek tartott darabjának köszönhetően fergeteges, igazi poénzáporra épülő előadásban lehetett részünk, amelynek profizmusa a Shakespeare-alkotást sajátosan értelmező jellegéből (is) következett.
Shakespeare ennél a darabjánál köztudottan ókori római gyökerekhez nyúlt vissza: Plautus Menaechmi, azaz Ikrek című műve szolgált alapul a története kidolgozásához. Ám amíg Plautusnál csak az „úrfik” vannak ketten, Shakespeare a két, az efezusi és a szirakúzai Antipholus (Matthew Needham, Simon Harrison) mellett a szolgáikat is megkettőzi: Dromióból is kettő van (Brodie Ross, Jaime Wilkes), hiszen az ő történetében annak idején, az úrfiak születésével egy időben egy szegény szolgáló is épp szült, s az úrfiak atyja, Égeon (James Laurenson) ezt a két fiút is magához vette. Ám egy csúnya hajótörés elszakította egymástól a családtagokat, s az ikerpárok gyerekkoruk óta nem tudnak egymásról, nem tudják, hogy „ketten vannak”.
Azonban, amikor a szirakúzai Antipholus és hű szolgája, Dromio Efezusba téved, az efezusi Antipholussal és Dromióval való megdöbbentő hasonlóságuk csupa váratlan, érthetetlen, s helyzetkomikumok sokaságát előidéző szituációba sodorja őket. Shakespeare – szemben Plautussal, akinek komor erkölcsrajza szatírába fordította a történet – végig a helyzetkomikumokra épít: az efezusi Antipholus felesége, Adriana (Hattie Ladbury), a húga, Luciana (Becci Gemmell), a kereskedő, az ékszerész, a kurtizán, a foglár stb. mindannyian nem azzal az Antipholussal és nem azzal a Dromióval találkoznak, akikkel kellene, hanem a másikkal, s nem értik, hogy az általuk ismerni vélt úrfi vagy szolga miért nem úgy viselkedik, ahogy az tőle elvárható lenne.
A londoni feldolgozás rendezője, Blanche McIntyre annak köszönhetően, hogy a két Antipholust, valamint a két Dromiót egymáshoz megdöbbentően hasonlító színészekkel játszatja, akiknek még a magasságuk is centire ugyanakkora, természetesen a Shakespeare-mű összes helyzetkomikumát elénk tárja. Legemlékezetesebb talán az a jelenet, amikor a házán kívül rekedt efezusi Antipholus, az igazi férj, s a házba becsalogatott szirakúzai Antipholus helyét, helyzetét, szerepét cserélik fel a hozzátartozók: az egyik nem érti, miért nem nyitják ki előtte a saját háza kapuját, sőt, még mindenfélével meg is dobálják, amiért be szeretne oda jutni, miközben a másik kétségbeesetten próbál menekülni újdonsült „felesége”, a számára addig soha nem látott, teljesen ismeretlen Adriana karjai/karmai elől.
McIntyre koncepciója azonban jóval túlmutat a helyzetkomikumok „felsorolásán”. Az ikerséget, a ketten levést, az egymást kiegészítést mélyebb, már-már ontológiai síkra helyezi az előadás akkor, amikor a nyitó jelenetben, az efezusi Dromio némajátékával – aki épp a megszáradt ruhát akarja nagyon magasról összeszedni – az „egyedül nem megy” ősi igazságára mutat rá. Dromio ugyanis hiába próbálja mindenféle eszközzel: a rúdugrástól kezdve a kötélmászáson át az egy és kétágú létrán való feljutásig elérni a magasban maradt száraz ruhát, nem sikerül neki. Kéne valaki, aki a létrát, még a kétágú, hiszen szintén könnyen felboruló létrát is megtámasztja neki, vagy fentről megtartja őt, amikor egy hágcsó segítségével a magasban próbál tartózkodni. Egyedülléte, magányos küzdelme mintegy felvezetése a dráma legfajsúlyosabb mondatának: „egyik vízcsepp keresi a másik vízcseppet”, olvashatjuk Shakespeare-nél, s ez a mondat az egymást nem ismerő, egymásra mégis rászoruló, egymást tudattalanul, de mégis érző ikerpárok élethelyzetére világít rá, s egyben kálváriájuknak is megadja az értelmét. Az értelmét annak, hogy miért kell nekik annyi bonyodalmon, verekedésen, elfogatáson, vallatáson, elzáráson keresztülmenniük: azért, hogy aztán végre ne legyenek egyedül, s – képletesen – valaki segítsen nekik összeszedni a magasból a ruhát, valaki egészítse ki őket. Ha küllemben azonos is vele, legalább személyiségét tekintve bírjon olyan tulajdonságokkal, amikkel a másik nem, s fordítva. Legyen a tükre, az ellenpólusa.
S hogy McIntyre adaptációban ez az egymást kiegészítés mennyire fontos, arra Adriana és a húga, Luciana szerepének hangsúlyos volta is rávilágít. Mert bár ők az eredeti darabban nem ikrek, de szintén rendkívül közel állnak egymáshoz, s nem is tudnának létezni egymás nélkül. Egymásra utaltságukat a londoni rendező finoman, sok humorral, ugyanakkor elgondolkodtató módon emeli ki: az eredeti műben ugyanis kevésbé hangsúlyos a két nő férfiakról és házasságról alkotott elképzelésének a különbsége. Ebben a feldolgozásban viszont Adriana férje iránti elköteleződését, alárendelt szerepét, ugyanakkor féltékenységét remekül kiegészíti Luciana férfiakkal szembeni tartózkodóbb magatartása, a függetlensége fenntartásának vágya. McIntyre-nél tehát a „szimplán” testvérpár viselkedése is azt sugallja, hogy az élet csak akkor kerek, ha valaki tükröt tart nekünk, akár külső jegyeinket, akár belső tulajdonságainkat illetően. Ezért, amikor a két ikerpár végül találkozik, s megtudják, hogy létezik ilyen értelemben az a vízcsepp, amit tudat alatt kerestek, az egyik Dromio – ismét rendkívül mulatságos módon – de kimondja, hogy csak a másikat látva tudhatja igazán, milyen jóvágású fickó is valójában. S a két nő, Adriana és Luciana is csak egymásra nézve érthetik meg, hogy hányféleképp lehet viszonyulni a férfiakhoz.
