Beszélgetés Máthé András fotóművésszel a Csokonai Színházban 2016. március 18-án nyílt „Álomkergetők” című kiállítása ürügyén.
Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára? Melyek az első, fotózáshoz köthető élményei?
Hajdúhadházon nevelkedtem unalmas, falusi közegben. Én is, mint a többi gyerek, bandáztam, csavarogtam. Édesanyám pedagógus volt, apám pedig nagyon jól rajzolt; ponyvaregényeket, verseket írt; és felnőtt korára szenvedélyévé vált a fotózás. Négyen voltunk testvérek, elég szegényen éltünk, a szüleink sokat dolgoztak, nem volt idejük foglalkozni velünk, magunktól nevelődtünk. A színházhoz nem jutottunk hozzá gyerekkorunkban, de nagyon szerettük a filmet. Szüleim járatták a Film, színház, muzsika című újságot. Én azon nőttem föl, imádtam a képeit, apámhoz hasonlóan főleg a szép színésznőket. Együtt repróztuk az újságban megjelent képeket, ez volt az első kapcsolatom a fotózással. Apám a hadházi kicsi műtermében 1970 tájékán még egy Anita nevű debreceni sztriptíztáncosnőt is fényképezett, gyönyörű aktsorozatot készített róla.
Beszéljen az iskoláiról!
Emlékszem, a gimiben volt egy „Rajz és műalkotások elemzése” elnevezésű tantárgyunk, amely hamar a kedvencemmé vált. Amikor felmerült a „hogyan tovább” kérdése, először egy barátom hatására a Közgázra jelentkeztem. Titkos vágyam amúgy az operatőr szak volt, el is mentem a főiskolára jelentkezési lapot kérni, de aztán belegondoltam, hogy nekem tényleg semmi szakmai múltam nincs. A többi felvételiző már innen-onnan a szakmából jött, idősebbek is voltak, semmi esélyem nem volt velük szemben, úgyhogy végül be sem adtam a jelentkezést. Amikor pedig kiderült, hogy nem vettek föl a Közgázra, 1972-ben jelentkeztem fényképész tanulónak, és azóta is ebben a szakmában működök, ez lett az életem.
Hogyan került kapcsolatba a színházzal? Miként lett színházi fotós?
Rengeteg hagyományos fotográfiát készítettem, húsz éven át dolgoztam egy fényképész szövetkezetnél, ott aztán mindent kipróbálhattam. Negatív labor, pozitív labor, riport, reklám, divatfotózás. Aztán 1987-ben találkoztam a színházzal, ahová Pinczés István hívott el. Már a harmincadik évadomat taposom, és a hatodik igazgató alatt szolgálok. Bátran mondhatom, hogy a színházi fotózással töltött időszak életem legszebb szeletét jelenti. Hogy mit kaptam tőle? A színház totális élményét, a klasszikus zene megszeretését, rengeteg barátságot, szép előadásokat, gyönyörű képeket.
Mennyiben változott a színházi fotózás, amióta a pályán van?
A színházi fotózásban az 1980-as évekre tehető a nagy stílusváltás. Egyre jobb minőségű fényképezőgépek és filmnyersanyagok váltak elérhetővé, amelyekkel valódi, riportízű pillanatfelvételeket lehetett már készíteni. Korábban kifejezetten a fotós, illetve a fotózás kedvéért beállították és kimerevítették a színpadon a jeleneteket. Ebből viszonylag statikus képek származtak. Gondoljunk bele, a nyersanyag érzékenységében 20-27 DIN-nél egyszerűen nem tudtunk följebb menni, ami a mai számolási rendszerben mindössze 80-400 ISO érzékenységet jelent, miközben manapság akár több ezer ISO-t is tudunk használni a színházi fotózásnál. Nem volt szabad megmozdulniuk a színészeknek, hogy éles maradjon a kép. Általában külön bevilágították a fotózáshoz a rendező által kért beállításokat – vagy maga a fotós, vagy a színház világosítói. Én kisfilmre és közép formátumra is fotóztam. A csúcstechnikát akkoriban anyagilag nem engedhettem meg magamnak. E tekintetben is változtak az idők. Ma minden valamirevaló fotós rákényszerül, hogy a legjobb eszközöket használja. Saját képeimet szemlélve is nagy különbségeket látok a korai és a mai munkáim között. A fejlett technika lehetőségei és a színház tapasztalati ismerete összeadódik: bízvást állíthatom, hogy most csinálom a legjobb képeket. Mivel ebben a műfajban a fizikai állóképesség nem meghatározó, remélem ez még sokáig így is marad. Ma már lubickolunk a lehetőségekben. Korábban elképzelhetetlen szituációkban is kiváló képeket tudunk készíteni.
Mit kell tudnia egy jó színházi fotósnak?
Például tisztában kell lennie azzal, hogy a tendenciák folyamatosan változnak. Mondok egy konkrét példát. Goethe Stella című darabját rendezte a Csokonai Színházban Jeney István még 1987 körül. Gyertyafényben játszódott az egész. Elég gyenge sorozatot készítettem róla. A rendező is kifejezte nemtetszését, mire én kifakadtam, hogy ebben az előadásban nincsenek is fények, csak árnyékok! Hát akkor fotózd az árnyékokat! – válaszolta. Úgy is lett, és igaza volt. Tanulság: a körülmények mindig adottak, és azok között kell megoldanunk a feladatunkat. Mellesleg ma a színpadon szinte minden sötétben történik. Mintha a rendezők félnének a fénytől. Örök a küzdelem a színház és a fotósok között.
Azt is pontosan tudnia kell, hogy az igazán nagy történet mindig maga a színház, és ami a színpadon történik. Fotósként valójában nincs túl nehéz dolgunk, hiszen kidolgozott helyzetet, történetet kapunk zárt térben, bevilágítva. Ha korrektül végezzük a munkánkat, és általunk a néző hű képet kap az előadásról, már nem dolgoztunk hiába. Persze van néhány olyan képi kifejezőeszköz, amelynek használata túlmutat a dokumentációs alapfeladaton. Ilyen például az élesség-életlenség játéka. Vagy bizonyos fajta optikák alkalmazása. Én általában teleobjektívvel fotózom a színházat. Mivel így kicsi a mélységélesség, nagyon tudni-érezni kell, hogy adott pillanatban a kép mely momentuma a fontos. Kiemelni, elhagyni, hangsúlyozni lehet ezzel az egyszerű képi eszközzel. S hogy ezt miként teszem? Itt jön „képbe” a fotós személyisége, belső meggyőződése, tudása. Mindenesetre a színházi produkciót nem lehet, és nem is szabad felülírni. A legnagyobb élmény nézőként átélni a színházat. Fotósként ugyanakkor nem szabad magunkat teljes mértékben odaadni az érzelmeknek, a hatásnak. Távolságtartásra a mindenkori praktikus szempontok miatt is szükség van.
A színházi emberek közül kiket tekint meghatározónak a pályáján?
Az egyik mindenképpen Pinczés István. Az 1980-as évek végétől kezdve szenzációs kortárs darabokat mutatott be a stúdióban. Újfajta látásmódot, szabad szellemiséget hozott. Gyakran előfordult, hogy egy teljes próbát csak nekem szentelt. Ilyenkor mindenhová odamehettem, beléphettem akár a színészek közé is. A másik meghatározó rendező, aki valóban tisztelte a munkámat, Lengyel György. Rendkívül precíz és szigorú ember. Számos kérdésben kikértem a véleményét, de a végső döntést mindig rám hagyta, elismervén, hogy én vagyok a szakember. Nagyon tudatosan dolgozott. Például híres Tragédia-előadásának fotós próbájához előre kiválasztott 15-20 jelenetet, amelyeket fotózhattam. Akár a jelenetek megismétlését is kérhettem, közel mehettem, fölmászhattam a színpadra. Tudni kell, hogy alapesetben csak kívülről rátekintve, síkszerűen tudunk a színházban fotózni; ritkán fordul elő, hogy fizikailag is behatolhatunk a rendezői képbe. A fentiek ilyen kivételek voltak, ezért a legizgalmasabb munkákat jelentették számomra. Ma az úgynevezett „rendezői színház” az uralkodó, erős egyéniségekkel, mint például Vidnyánszky Attila. Ez is meghatározza a lehetőségeinket. Vidnyánszky előadásait is szerettem fotózni, mert vizuálisan rendkívül izgalmasak. De Horváth Csaba színháza is látványos és fotogén volt. A vendégrendezőkkel, főleg a külföldiekkel, óvatosan kell bánni. A fotós belépése a színészek közé, amiről az előbb beszéltem, csak a rendezővel kialakított bizalmi viszonyban képzelhető el. És éppen ez az, amit hiányolok. Hogy nincs párbeszéd a színházi alkotók és a fotós között. A „rendezői színház” mintha túl önző módon dolgozna. A rendezőknek eszükbe sem jut, hogy a fotóst partnernek tekintsék, hiszen sokszor már a közönséget sem tekintik annak. Magunkra vagyunk hagyva és utalva. Olykor csak a tapasztalat segít. Pedig az utókor számára jóformán csak a fotó marad meg egy-egy előadásból, mindig azt lehet a legkönnyebben előszedni. Mindenesetre rendezői színház ide vagy oda, a fotós számára is a legnagyobb élmények az igazán nagy színészi alakítások. Amikor a levegőben érezni, hogy valóban történik valami. A mostani kiállításra is igyekeztem azokból a felvételeimből válogatni, amelyeken egy-egy színész körül megmozdul a levegő.
Kérem, beszéljen a Csokonai Színházban 2016. március 18-án nyílt „Álomkergetők” című kiállításáról.
A kiállítás nem tükrözi hűen a színházban eltöltött közel harminc évemet. Az egyeztetések során hamar nyilvánvalóvá vált, hogy teljes színházi munkásságomnak csak a töredékét tudom most megmutatni. Jobbára a legutóbbi 6-8 év felvételeiből válogattam, mert ezeket technikailag könnyebben lehetett kiállítható formába hozni, valamint a Pinczés-korszakot igyekeztem még felvillantani. A teljes anyag igényes megmutatásához 3-400 képes válogatásra volna szükség. Tervezem is egy fotóalbum szerkesztését a Csokonai Színház legutóbbi 30 évéről. Ilyen keretek között már lehetne törekedni a teljességre, a színház nagyon is megérdemelné. Ugyanakkor ebben a kiállítási terjedelemben is szépen tetten érhetőek azok a mesterségbeli fogások, ha tetszik, művészi kifejezőeszközök, amelyekkel előszeretettel élek. Például, hogy a képkivágásban szeretek a klasszikus képszerkesztési elvektől egy kissé elmozdulni, hogy megőrizzem, de fel is frissítsem azokat. Vagy hogy bátran felvállalom akár az életlenséget is, ha kifejezőbbé vagy dinamikusabbá válik tőle egy beállítás.
Eddigi pályájának mi a legnagyobb tanulsága?
Szolid távolságtartás – ez kellett, hogy normális tudjak maradni. A csaknem három évtizednyi idő alatt a társulat számos tagjával kerültem közeli emberi kapcsolatba, mégis úgy gondolom, hogy meg kellett tartani az egylépésnyi szükséges távolságot. Amiként Odüsszeusz is lekötöztette magát a hajóján, és úgy hallgatta a szirének énekét. Fontos, hogy az ember mélyen megmerítkezzen az élményben, de ne veszítse el a józanságát, ne sérüljön, ne pusztuljon bele. Nem mindig esett jól, de a teljes belemerülést ez idáig „megúsztam”. „Civil” maradtam, kilógok a vérbeli színházi emberek közül. Véleményem szerint éppen ez teszi lehetővé, hogy érvényes képeket készíthessek a színházi létezés koncentrált pillanatairól.
Máthé András fotóiból összeállított kiállítás a 2015/16-os évad végéig tekinthető meg a Csokonai Színház első emeleti, nézőtéri büféjében, a Nagyszínpadon játszott előadások alatt és az előadások előtt egy órával.
Az interjút készítette: Mispál Attila
