Kolonits Klára két éve nagy sikerrel énekelte Violetta szerepét a Traviatában, tavaly A varázsfuvola Éj királynőjeként láthatta a debreceni közönség, most pedig Bellini Normájának címszerepét próbálja. A Norma az egyik leghíresebb ‘bel canto’ opera − ahol az énekhang szépségének és virtuozitásának bemutatására szolgál minden −, de Bellini fiatalon írt zenedrámájában a műfajban is szokatlan részletességgel bontakozik ki a szereplők jellemrajza. Kolonits Klára különös úton talált el a bel canto operákig, így nemcsak a szerepekre való készülésről, hanem az életközépi válságról, a nők szenvedélyességéről is beszélgettünk.
− Több helyen is nyilatkozta, hogy régi vágya volt Norma szerepe, és nagy öröm, hogy a Csokonai Színház helyt adott ennek a kívánságnak.
− Vicces helyzet, inkább egyfajta „barter” eredménye a Norma debreceni repertoárra kerülése. Idén elbúcsúzom az Éj királynőjétől, mert ezekkel a drámai szerepekkel, mint amilyen a Norma is, nem egyeztethető össze a szerep technikai megvalósítása. Az Éj királynője szerep jóval magasabb fekvésű énekelnivaló, és én tavaly azért vállaltam el a debreceni előadásban, mert a színház vezetői nagyon szerették volna. Azt mondtam, rendben, de akkor azt kértem, hogy vegyék elő nekem a Normát. És Gemza Péter ebbe örömmel belement!
− A Norma különleges helyet foglal el a bel canto operarepertoárban, egyrészt mert komoly hangi teljesítményeket követel meg, másrészt megelőzi a nagy zenedrámákat, de úgy, hogy engedi legyőzni a műfajből eredő hiányosságokat: nem lesz a dramaturgia töredezett, és valódi jellemek bontakozhatnak ki. Tényleg egyfajta kilépés a műfajból?
− Most, amikor készültem az előadásra, nagyon utánanéztem, és arra jöttem rá, hogy nem csak a bel cantón, hanem Bellini életén belül is nagyon speciális helyzetet foglal el a Norma, hisz 1831 decemberében volt a bemutató, vagyis csak negyven évvel a klasszicizmus mintaképe, A varázsfuvola után. Bellini nagyon fiatal, 30 éves volt, amikor a Normát írta, és kapott egy rendkívül archaikus és nagyon drámai szövegkönyvet Felice Romanitól. A többi bel canto opera közül egyikben sem található meg ez az archaikus, recitativós stílus. Amikor elkezdtem tanulni, teljesen megdöbbentem, hogy mennyire más az opera zenei nyelve. Az a sztereotípia él az emberekben, kissé leegyszerűsítve, hogy a bel canto opera csupa szépség, filigránság, de rá kellett jöjjek, hogy Bellini egy rendkívüli előfutára a romantikus zenedrámának, hiszen egy-két évtizeddel később Verdi az Attilában (1846) vagy a Traviatában (1853) nyúl ugyanezekhez a zenei eszközökhöz. Egy az egyben megtalálhatók a recitativo kíséretek, a fordulatok: Violetta haldoklása benne van szó szerint abban a jelenetben, amikor Norma le akarja szúrni a gyerekeit. Szóval annyira közkinccsé vált a Bellini-mű a maga áradó dallamosságával, a tablószerű, tömbszerű kórusaival és a deklamálós stílusával, hogy a későbbi zeneszerzők közül mindenki kimazsolázta belőle a legfontosabbat önmaga számára. Számomra az volt a megdöbbentő, hogy itt van minden egyben, amit eddigi pályám alatt énekeltem: drámaibb Verdi, koloratúr Donizetti, az összes Mozart és mindez szintézisbe kerül. A múlt és jövő egyben van. Azt figyeltem meg, hogy akkor tud egy darab ennyire kompakt és összetartó lenni, amikor egy nagyon jó sztori és egy nagyon jó szövegkönyvíró találkozik. Otthon úgy gyakoroltam, hogy hangosan felmondtam az olasz szöveget, és megfigyeltem a szöveg lejtését, karakterét, hogy mit akar kifejezni, és látható volt, hogy a visszafojtott indulatok ott munkálkodnak a zenében, a zenekarban is. És ebben látom Callasnak a legnagyobb egyetemes hatását, hogy a rendkívül plasztikus szövegmondásával egy valódi drámai színésznőt testesít meg éneklés közben. Ezáltal teremt szintézist az elemelt éneklés és a drámai színészet között. Még annál is jelentősebb ez a mű, amit én bel canto specialistaként gondoltam, és amit az operalátogatók feltételeznek.
− Miért vonzódott ennyire ehhez az operához?
− Mert ebben a szerepben minden benne van. Én Debrecenben kezdtem a pályát 1995-ben, eltelt 23 év, s ennek a szerepnek tényleg most és itt van az ideje. Volt egy szakmai midlife crisisem (életközépi válság − a szerk.), ami összekapaszkodott egy súlyos és hosszú ideig tartó asztmával 2006 és 2010 között. Amikor kezdtem kijönni a betegségből és intenzíven gyakoroltam, ráébredtünk a férjemmel, hogy a hangom a betegség alatt változott. Rendkívül nagy hevülettel énekeltem régebben, és a levegőt − már csak azért is, mert elég jó tüdőkapacitásom van − iszonyú gyorsan kiadtam magamból. Ezt betegen nem lehetett. Az is föltűnt, hogy változott a hangom karaktere és a minősége is, méghozzá pozitív irányba. Jól látszott, hogy nem teljesen azt a repertoárt énekeltem, ami nekem való, és nem teljesen úgy használtam a hangomat, amit az adottságaim diktáltak volna. A fachváltás révén egyértelműen megmutatkozott, hogy milyen lett volna a hangom eredeti adottságaiban. Amikor kijöttem a főiskoláról, azt gondoltam, hogy lelki rezonálás alapján kell szerepet választani, és néha rá is játszanak a szereposztók erre, hogy igen, te ilyen vagy olyan embertípus vagy. De mi van, ha a hangod nem olyan?
− Nem a képzés fontos része, hogy ezt elkerüljék?
− De, csak én rendkívül önfejű voltam, és nem vettem róla tudomást. Olyan ember vagyok, aki tipikusan csak a saját kárán tanul, és az egész pályám ennek a tanulsága. Aztán mindig jön egy krízis vagy egy betegség, amely megmutatja, hogy nem vagyok a helyemen. Ami ez a szerep most, azt akartam már a húszas éveim elején.
− Ezért a szakítás az Éj királynője szerepével is?
− Igen. Az Éj királynője egy kirívóan sikeres szerepem volt, amivel a mostani szakmai pozícióm megalapoztam, viszont irgalmatlan nagy stresszel jár. Egyre nagyobbal, miközben művészi kielégülést nem ad, mert kevés szerepformálási lehetőség van benne. Úgy érzem, már mindent elmondtam az Éj királynőjéről, ami bennem volt. A szerep igazi csúcspontja 2013-14 körül volt az életemben. A többi utórezgés.
− A veszteség-nyereség mérleg nyelve kiegyenlítődik az elmúlt évek bel canto szerepeivel?
− Hogyne. Az elmúlt évek sorra hozták azokat a nagy bel canto szerepeket, amelyeket nem lehet összehasonlítani a csak bravúrra alapozó szerepekkel. Az elfogadás és az elengedés nem az erős oldalam, de az élet jelez, és tudni kell, hogy van, ami már nem én vagyok.
− A Norma lehetőséget ad arra, hogy egy szerep szélsőségei szinte a műfajban is szokatlan részletességgel megmutatkozhassanak. A gyönyörű dallamok mögött egy elképesztően drasztikus történet bomlik ki, egy szenvedélyes, szinte őrült nő képe a maga ellentmondásosságával.
− Nekem ez életem legkomplexebb szerepe, amiben rengeteg a negatív vonás. Norma a gyermekeit akarja megölni, csak hogy boldogtalanná tegye a gyerekek apját, aki másba szerelmes. Ehhez hasonló feladattal még nem találkoztam a színpadon. A dramatikus szerepeim is a karakánabb szerepek felé húztak, de ilyen önsorsrontó, másokra tekintettel nem lévő, bosszúálló figura még soha nem került az utamba. Erre is meg kell érni, hogy az ember a színpadon ne akarjon mindenáron szép és bájos arcot mutatni. A sors nagyon jól kavarja a szálakat, hiszen az anyaszerepek, például a Bánk bán Melindája jó lépcsőfok egy Normához, hisz Melinda őrületében is van valami egyszerre ijesztő és szánalmat keltő. Norma és a szerelme meghalnak ugyan, de ez megváltó halál, hisz Norma visszakapja a szerelmét. A történet rendkívül emberi, mert semmi sem fekete-fehér benne. Ahogy az énekesi pálya sem az. Nagyon sokat gondolkozom azon, hogy van egy út nőként, amin végig kell menni. Ennek az útnak az árnyoldalait ugyanolyan kötelességem megmutatni előadóként, mint a fiatalságra és szépségre alapozó szerepeket. Meg kell őrizni a tisztaságra való hajlamot mindenkor, a hangi frissesség sohasem tűnhet el, csak gazdagodhat az élet árnyoldalaival.
− Segít az, hogy Normának van története? Tart valahonnan valahová?
− Rendkívül jó történet. Ha ezt egy könyvben olvasnám drámaként, ugyanúgy hatna rám. Egyetlen egy dologhoz tudnám hasonlítani: életem egy bizonyos szakaszában rengetegszer énekeltem Bartók Kékszakállúját. Máig emlékszem, 1998-ban, amikor operett-primadonnaként talpig csilli-villi ruhában Németországban reklámoztam a következő fellépést, elkezdtem olvasni az öltözőben a történetet a Kékszakállú zongorakivonatából és eleredtek a könnyeim. Azt éreztem, hogy ehhez közöm van. Olyan erősen beszippantott a férfi-női történet.
− Olyan a zene, mint egy jó terápia?
− Igen, teljesen, mert eljátsszuk, amit átéltünk már, és azt is, amitől szorongunk, mert ismeretlen. Ez az élmény bennünk is elvégzi a munkáját és megoldó erejűvé válik. Én olyan közegben nőttem föl, ahol az vésődött be, hogy mégiscsak egy budai úrinő vagyok, aki ilyen vagy olyan dolgokat nem tesz. De a szerepek meg tesznek! Ez nagyon pozitív és felszabadító élmény volt a pályám során.
− Férjével, Dinyés Dániellel Budapesten és vidéken is tartanak beavató zenei programokat. Ha beavatót készítene a Normáról, mit mutatna meg belőle?
− A gyerekgyilkosság-jelenetet. Soha vagy nagyon ritkán írtak ilyet a zeneirodalomban, és mint nő, mint anya tudom, hogy ez az esszenciája a szenvedélynek és szenvedésnek. De itt látszik, hogy Norma megőrizte az emberi rugalmasságát is, mert amikor a nő a végső döfésre indulna, akkor meglátja a gyerek arcát, és valóban a saját gyerekét látja. Időben feleszmél. Végtelenül összetett jelenet. Mert összehasonlításként ott van a média, ami hányja ránk a hasonló történeteket, megmarad bennünk, amit a gyilkos nők mondanak, hogy fel sem fogják, mit tettek, elpusztítandó tárgyakat láttak az általuk világra szült életek helyett.
− Nadine Duffaut-val nem először találkozik, hisz a Traviatát, amelyben Violettát alakította, ő rendezte két évvel ezelőtt Debrecenben. Az azonosulás a rendezői látásmóddal sokat segíthet egy nehéz szerep megformálásban. Van közös hangjuk a francia rendezőnővel?
− Már a Traviata is − amibe az utolsó pillanatban kerültem bele − csodálatos együttműködés volt. Most egy kicsit több időnk van, de az ember azonnal érzi, ha valakivel egy hullámhosszon van. Most látom, hogy az azonos rezonancia mennyire nem kor, távolság vagy nemzetiség kérdése. Beléptem a terembe, ott volt Nadine, és azt éreztem, hogy én ezt az embert nagyon ismerem, megbízom benne, és hogy ez jó és gazdag előadás lesz. Nadine kicsit a régi világból érkező rendező, nagyon képzett, a Sorbonne-on tanult, kórust is vezetett, bentről tudja a szakmát, belülről fejti meg nekem, hogy mit miért mondok és csinálok, és miért megyek a színpadon ide vagy oda. Ez nagyon ritka. Nagyon gyengén tudok franciául, és Nadine franciául rendelkezik. Azt figyeltem meg, hogy egyszer csak pontosan megértem, amit mond, ha egyméteres közelségbe kerülök vele, mert a szellemi kapcsolódás ilyen csodákra képes. Nadine egy tündérnek, egy koboldnak és egy varázslónak a keveréke, aki szilárdan kidolgozott koncepcióval érkezik a próbakezdésre. Olyannyira, hogy azt is tudta, hogy a kórustagok hol állnak majd egy-egy jelenetben. Nekem ebbe a kész elképzelésbe csak bele kellett helyezkednem, vagy inkább azt mondom: csak be kellett töltenem a helyem, miközben mégis szabad vagyok, és sokkal több az energiát tudok arra fordítani, hogy jó legyek a szerepben. Ez kivételesen nagy ajándék.
Az interjút készítette: Vajland Judit
