A debreceni színházkedvelőknek jól indult a hét: ma startolt a DESZKA Fesztivál, Magyarország egyik legrangosabb színházi szemléje, ahol a kortárs magyar drámák kerülnek fókuszba. A Csokonai Színház nagyszínpada (a Horváth Árpád Stúdiószínház, a Víg Kamaraszínház és a Vojtina Bábszínház tereivel kiegészülve) immár kilencedik alkalommal válik a hazai színházcsinálók egyhetes otthonává. Az első nap felhozatala: egy filmvetítés, egy táncelőadás és egy zenés-táncos amoralitás. A műsorfüzetet lapozgatva jól kivehető: az indítónap tartalmas ráhangolódás a következő napok előadásözönére.
A megnyitón a megjelent vendégeket Komolay Szabolcs alpolgármester, majd Asbóth Anikó, a Vojtina Bábszínház igazgatója köszöntötte. Miután Ráckevei Anna, a Csokonai Színház igazgatója a fesztivált megnyitotta, filmnézéssel kezdtünk: a gondosan összeállított fesztiválrepertoár nyitóprogramja Vidnyánszky Attila A szarvassá változott fiú című filmje volt. Jogosan merül fel a kérdés: hogyan kerülhet egy színházi szemle műsorára egy filmművészeti alkotás, ráadásul ilyen előkelő pozícióban? A válasz még a kérdés feltétele előtt érkezett, Ráckevei Anna a nézőkhöz intézett nyitóbeszédével: „ez egy gyönyörű, mély, őszinte alkotás a színházról, a művészlétről és az emberről” – és valóban. A Juhász Ferenc szürrealista verséből készült film méltó nyitása volt a fesztiválnak.
A színházi program egy táncelőadással vette kezdetét. Döbrei Dénes tavaly már bemutatkozott a debreceni közönségnek. A Lit és Mix könyve izgalmas előadás-koncert volt. Lajkó Félix citerajátéka és egy férfi története szimultán működött a színpadon. Nem tolódott át a hangsúly egyik oldalra sem, de nem Döbrei volt a főszereplője az estének. Ma is ezt éreztük a Méhcsípés közben, hogy nem csak egy duó táncát, hanem egy duó koncertjét is látjuk a színpadon. Picit átéltük, mi történt akkor, mikor John Cage először mutatta be a 4’33”-at. Mit tehet a néző, ha betéved egy színházba, ahol az előadás elkezdődik, és kap egy hétköznapi zajokból komponált szimfóniát? Beszáll, mert így válik részesévé a nagy műnek. Talán az első néhány perc volt az, ahol nem voltunk kizárva. Ahol nem egy koncerten székhez láncolt személyként voltunk jelen, hanem volt egy közös csatornánk. Varga Heni és Döbrei rituáléjában volt rejtett intimitás, de leginkább egy olyan nyelvet használtak, ami valahol az ősi keleti színjátszásban gyökerezik, ma tart valahol – de a székekből csak akkor tudjuk olvasni, ha a folyamatból is kapunk részleteket, és nem csak évente egy-egy cseppet. Így etűd sorozatokat látunk, ami nem áll össze egésszé. Képeket, amik nem elég költőiek, mozgásokat, amik nem elég tiszták, jeleket, amik túlterheltek. Kérdés, mennyire hiányzik az egész léte és miért kell, hogy benne legyünk?
Hiszen benne vagyunk. Van egy történet, amiből – bármit teszünk is – nem tudjuk magunk teljesen kizárni. Teljesen? Sehogy… Borbély Szilárd (nekünk Tanár Úr) halála után több mint egy évvel az Akár Akárki mondatai belénk ivódnak. Mennyire merész téma ma moralitásról írni, mikor lassan csődeljárás indul a fogalom ellen – ahogy a filozófusok és egy végeláthatatlan szakmai lét ellen. Mindezekkel szemben lázad az előadás, összes eszközével és lehetőségével. A gondolkodás halála a lét halálához vezet, de egy tömegtársadalom tömegszereplőinek általában semmire nincs ideje, miért pont gondolkodni lenne? A szöveg hihetetlen erővel hat, szent és profán váltakozik, mégis tiszta költészet marad. A zene még magasabb szintekre emeli, de közben máris jön egy song: mert bármennyire is utcai eseteket látunk, ne felejtsük el, hol is vagyunk valójában. Újhelyi Kinga, Kiss Gergely Máté és Pál Hunor végbe taszított karakterei különböző szituációkba keverednek. Mindegyik más, de mindegyikben erős képet mutatnak. Mellettük Steuer Tibor a halál szerepében groteszk, ijesztő és túlságosan is evilági. A fesztivál hazai nyitányaként egy olyan hangot ütött meg az előadás, ami után kérdés, merre visz tovább a megigazulás útja. Mindenesetre, ez most az ünnep ideje: a kortárs drámáé és a napokban kitüntetett Újhelyi Kingáé is.
Krivi Dóra és Szakál Dóri
