DESZKA, avagy a Spanyol menyasszony

(Forrás: http://art7.hu/) Kovács Dezső, 2015. április 12.

Jegyzetek a Deszka Fesztiválról II.

Az idei volt az egyik legszínvonalasabb kortárs drámafesztivál.

A miskolci önkormányzat döntése, miszerint sikeres vezetői ciklus közepén, belső feszültségekre hivatkozva hirtelen leváltotta a színházigazgatót, mondhatni, sokkolta a fesztivál publikumát. Sokféle kérdés kavargott a levegőben, többek között az, hogy ha ilyen precedens teremtődik, akkor ezután bármely színházvezetővel bármikor bárhol megtörténhet hasonló eset.

A Deszka-válogatás alaposságát mutatja, hogy a gyermek-, a bábszínház, illetve a tantermi színház kategóriájában is kivételesen gazdag összképet tárt elénk. A zalaegerszegi Semmi után másnap láthattuk a Budapest Bábszínház ismert, ugyancsak Semmi című formátumos előadását, amelyet Hoffer Károly rendezett. A két produkció így nemcsak más és másféle dramaturgiát, gondolkodásmódot, térkezelést villantott fel, hanem összehasonlítást kínált a nézőnek. De láthattuk a győri Vaskakas Bábszínház előadását (Hanyistók, avagy a grófkisasszony és a lápi szörny története), amely a szigetközi legendárium és mondavilág különleges történetét mesélte el Tengely Gábor rendezésében.

S aztán jött Kárpáti Péter tollából és rendezésében A negyedik kapu, amelyet évekkel ezelőtt Novák Eszter már sikeresen színre vitt, s most – Tóth Ildikó, Fodor Tamás, Nagy Zsolt és Sipos György megformálásában – újra megtekinthetett a kitartó néző. Mármint aki bejutott a szűk stúdiótérbe. E sorok írója, sajnálatosan elügyetlenkedte a részvételt, a fél tíz után öt perccel bezárult ajtó kívül rekesztette ugyanis. Vigasztalódni csak egy originális szabadkai előadással, a Spanyol menyasszonnyal tudott. Urbán András rendezésében ugyanis olyan szcénában lehetett részünk, amelyet ritkán láthat a honi publikum. Lovas Ildikó regényadaptációja nyomán hét nő – Béres Pešikan Márta, Mezei Kinga, Elor Emina, Ferenc Ágota, Greguss Erdélyi Hermina, Lőrinc Tímea és Szilágyi Ágota – a női önmegismerésnek, a női „test történéseinek”, a szexus kalandjainak s a kiszolgáltatottság bugyrainak olyan dinamikus, elemelt, ugyanakkor humoros tükörképét adta, amely magával ragadta a nézőt.

A fesztivál vége felé láthattuk a Zelei Miklós Zoltán újratemetve című művéből készült előadást, amely a beregszászi Illyés Gyula Színház, a Zsámbéki Színházi Bázis és a budapesti Nemzeti közös produkciójaként Vidnyánszky Attila rendezésében került színre. S mikor a produkció fölvezetéseként elhangzottak ama hallatlanul humoros, szarkasztikus szentenciák („tavaly, davaj”, avagy: „ha egy fát elültetsz, még az unokád is felakaszthatja rá magát”), azt hihettük, hogy a szósziporkák zuhataga s a rácsokkal és vasfüggönyökkel megosztott kelet-európai skizofrénia költői víziója kitart majd egy estén át. Ám az erős indítás után az előadás csakhamar mélyrepülésbe kezdett, s előbukkantak a matéria írói-szerzői megoldatlanságai, a dramaturgiai elnagyoltság, a jellemépítések vázlatossága. Kár, mert az alapsztori pazar lehetőséget kínált. Amikorra erre az előadásra sor került, már lezajlott az a beszélgetés, amely Borbély Szilárd drámáit vizsgálta a színpadi előadások fényében. Árkosi Árpád, Bódi Katalin, Csíkos Sándor, Ráckevei Anna, Radnóti Zsuzsa és Vidnyánszky Attila vett rész a diskurzusban.

A fesztiválzárás napjai ismét csak kivételes szellemi izgalmakat kínáltak. Előbb a Tar Sándor A mi utcánk című kötetéből s egyéb munkáiból színre vitt „kocsmadráma” került színre, amelyet Mészáros Tibor, a debreceni színház színésze írt és rendezett. És azután következett az újvidéki Neoplanta, amely a kisebbségi lét traumáiba, a magyar történelembe, s a kelet-európai létezéstechnikákba avatta be nézőit, erővel, szenvedéllyel.

Az istent a falra festeni többek között azért is volt olyan revelatív erejű játék, mert a színjátszásnak, a zenének, a mozgásoknak, a precízen kidolgozott koreográfiának sajátos szimbiózisát hozta létre, olyan életérzés-fílinget, amely megdöbbentő, mellbevágó, töprengésre késztető és kacagtató egyszerre. A Misi presszó törzsvendégei olyan életforma-szilánkokat mutattak be, amelyek élesek, drámaiak, s mégis hallatlanul humorosak. Mikor a nyitójelenetekben azt latolgatják a szereplők, hogy egyikük apja, az öreg tata vajon csak alszik vagy meghalt (Bicskei István kitűnően adja a szeretni való pukkancs öreget), nos, akkor a blaszfémia keveredik iróniával, a szarkazmus a rezignációval, az érzelmesség a vitriolos gúnnyal. De ilyen az egész előadás, amely nemcsak azt mutatta meg, hogy Tar Sándor írói világa ma is eleven inspirációt jelenthet mai színházcsinálóknak, hanem azt is, hogy Debrecenben ütőképes társulat dolgozik együtt, s Mészáros Tibor rendezői vezényletével formátumos előadást képes prezentálni.