Csikóink – kritika
(forrás: http://www.dehir.hu) Szénási Miklós, 2014. november 5.
Debrecen – Érzékiség, szenvedély, harc, mozgás. Mozdul a kéz, a láb, a test. Szerelem? Harc? Költészet? Színház? Kritika.
ZAJOS VILÁGBAN ÉLÜNK: ritmus uralja, hangos zene, sok és sokféle zaj. Hogy jó-e ez, azzal éppen lehet vitatkozni, de nem érdemes. Igazából estefelé tűnik csak fel, mennyi zaj öleli körbe az embert, amikor halkulni kezd a nap: a lassan kialakuló csendből sokkal jobban kilóg annak a pár elszáguldó autónak, kanyarodó autóbusznak, barátja után kiáltó kamasznak, kocsmából kilépő társaságnak a hangja. Vagy ahogy megszólal valakinek a telefonja: s már nem csöng, már rég nem csöng, hanem dobok és dallamok szállnak a levegőben.
A RITMUS sokféle lehet. Ha jó, ha ütemes, könnyen magával ragadja a hallgatót. Moccan a ritmusra a kéz, a láb. A ritmus maga is egyfajta nyelv. Olyan, ami hat ránk, akár beszéljük, akár nem. A nyelvben is ott a ritmus: nemcsak Weöres Sándor varázslatos verseiben (Őszi éjjel izzik a galagonya, izzik a galagonya…), de abban is, ahogy a gyerek elkezdi szavalni a Himnuszt mondjuk: Istenáldmeg-amagyart, jókedvvelbő-séggel, nyújtsfeléje védőkart, haküzdel-lenséggel… A ritmus a táncnak is a lényege, a táncnak pedig van egy sajátos nyelvezete. Valamikor talán beszéltük, értettük. Manapság már idegen világ, távoli, érthetetlen zagyvaságnak tűnik a legtöbbünk számára. Legfeljebb akkor éled fel valamelyest táncos nyelvérzékünk, ha betévedünk egy diszkóba, és ott moccanni kell a lábnak, ringani a csipőnek, mozdulni a kéznek, a vállnak. De az a tánc egészen más tánc, s viszonylag egyszerű üzenetei vannak: jól érzem magam, jó ez a zene, jó hangos ez a zene, buli van, tetszel nekem, és én is szeretnék tetszeni neked.
TÁNC. Talán hosszú volt a felvezetés, de okkal. Manapság a tánc – az előbb vázolt verzión kívül – nem számít egyszerű, s tömegeket vonzó műfajnak. Óriási kockázata van egy-egy balettestnek, vagy egy néptáncprodukciónak is – már a szervezők szempontjából. Lehet, hogy sok gyerek jár balettórára, néptáncra, de már a társastánc nem vonzza úgy a tizen- meg huszonéveseket, mint húsz vagy negyven éve. Ezért is meglepő, de mégis szimpatikus, hogy nem engedik el a kultúra napszámosai a táncosok kezét, illetve magáét a táncét. Persze tény, hogy nem minden produkció esetén tolong olyan tömeg a jegyekért, mintha mondjuk a géppuskalábú Michael Flatley érkezik társulatával, de hát a költők fejét sem kéne bezúzni azért, mert nem lehet eladni egy verseskötet százezres példányszámban… A maga módján éppen ezért állíthatjuk, hogy hiánypótló előadás a Csikóink. S benne szenvedély, ragaszkodás, elvágyódás, roma költészet – mindez mozgásba sűrítve a Horváth Árpád Stúdiószínházban. Legalábbis ha elolvassuk az ajánló szöveget ez jön át. De mi van, ha nem olvassuk el? Ha csak beülünk, s megnézzük, mi fog itt történni? Mi lesz ez a várhatóan 50 perces előadás? Fogunk belőle érteni bármit is? Nem lesz sok 50 perc abból, ha két ember táncol? Egy viszonylag szűk térben, a stúdióban?
