(Forrás: http://www.civishir.hu/) 2016. 01. 18. Bereczki-Csák Helga
Amelyik ajtó zárva van, azt nem érdemes betörni.
Szabó Magda szent. Debrecenben főként. Az általa elért magasság több mint irodalom és művészet és nyelv, inkább egy ragyogó elme cseppfolyósítása, amit sima glazúrként ráöntött a világra. Hogy attól sokkal szebb hely legyen. És lett is.
Szabó Magda máskülönben harc és félelem: olvasni sem pihenés, rendezőként pedig egy vagy sikerül-vagy nem-féle fél öngyilkosság megkörnyékezni. Hát még hozzáérni. Bármit, ami a keze alól kikerült, kockázatos ikerszülés színre vinni, hiszen egyszer meg kell teremteni az ő személyes hardcore valóságát, mellette pedig azt a csipkeszélű közeget, amiben léteznek a történetek. Na és nem elfelejteni, hogy ezek ketten testvérek.
Szabó Magda nehéz. De pont nem azért, mert magasröptű, hanem mert nagyon is egyszerű. És pőre szavakkal sokat mondani csak akkor lehet, ha abban egy csorda bölény ereje van. Ezt az érzékenységben született elemi erőt a Csokonai Nemzeti Színházban most beengedték Az ajtón. Méltó volt nagyon. Hasonlított arra, amikor eszét vesztett őrülete közepén megragadja az ember gallérját valaki, aki jót akar, és rázza reggelig, míg a homályos szemben fel nem kel újra a Nap. Míg a zavart agyban ki nem egyenesedik, és sarkára nem áll az önismeret.
Az ajtóban Szabó Magda önmagát írta meg elegáns, karrierista állatként, aki az egylevegőjű pesti világban értékes női kapcsolatra lel Szeredás Emerenc háztartási alkalmazott személyében.
“…halott anyám kezéből Emerenc munkától elformátlanodott ujjai vették át legjobb önmagam irányítását. Mindent értett bennem, jobban eltájékozódott életem zilált szálai között, mint én magam. Becstelen adósa volnék, ha én el nem mondtam volna róla azt, amit meg én tudtam”.
Emerenc vad és durva, Magda naiv és finom. Aztán közben kiderül, hogy mindez fordítva is igaz. Kubik Anna házvezetőnője ezen az estén Debrecenben úgy felpofozta a közönséget, hogy az ujjai nyoma még mindig ott piroslik az arcokon. Mit tegyünk?! Van, akit csak így lehet felébreszteni, és tudtára adni, ezen a világon kevés szeretni. Elviselni kell, és nem háborodni fel. Nem szólni, ha hallgat a másik. A Kossuth-díjas színésznő ezt a fajta bántó darabosságot úgy közvetítette, hogy minden szögletes üvöltés és ijesztő perlekedés mögött ott volt valami elképesztő szívgazdagság. Valahányszor utálni kellett volna, már felmentően el is darálta magában a néző: mindjárt átváltozik, mindjárt szerethető lesz. Ez a lényeg! A cselédlakás ajtaja volt becsukva, nem az emberi természet. A függönyt, a tárgyakat, a döglött macskát nem ismerhettük meg, de Emerencet, ezt a felül hidegen kopogó, alul lágy felületet igen. Akinek a Magdát játszó Varga Klári briliáns ellensúlyt teremtett. Olyat, aki a mérleghintán inkább egyre közelebb ül a középpont felé, csak hogy mielőbb egyensúlyba kerüljenek. Megindító pillanata a darabnak, amikor hajnalban Magda Emerenc ajtaján kopog. Az kiszól: Beteg a gazda? Nem, éhes vagyok – jön a válasz. És a tücsökciripelésben fogy a húsleves, ürül a borospohár. Ez van: aki szeret, az etet. Ennél táplálóbb jelenet aligha van mai hazai színpadon. Magda teste ugyan a villában alszik, a lélekfekhelye viszont mindig is Emerenc öle volt.
