(Forrás: https://www.dehir.hu/) 2019. 11. 13. Szénási Miklós
Debrecen – És nincs is túl messze a Pál utcai fiúk grundjától az Orfeum. Itt az új Csárdáskirálynő és a régi igazság: operettet játszani csak nagystílűen érdemes. Kritika.
Éljen a szerelem! Kálmán Imre eredetileg e címen kezdett új operettet írni még az első világháború idején. Ám mire eljutott a bemutatóig, a közönség már a Csárdáskirálynőre ülhetett be, a darab ezen a címen vonult be a zenetörténetbe. Az előadás zajos sikert aratott, előbb itthon, aztán szerte a nagyvilágban. A Csárdáskirálynő manapság a legklasszikusabb nagyoperettnek számít, „száz éve már a barométer esőre áll” – ahogy ezt Földes László Hobo már 1980-ban megelőlegezte.
Ha egy színház telt házat szeretne, akkor ma is nyugodtan műsorra tűzheti. Ha van sikerdarab, ez az. Egyébként is: hangos világban élünk, naponta 40 ezer (!) új zene jelenik meg, ami elég sokkolóan hangzik, de mutatja azt is, hogy igény van a zenére. A jó zenére. S hogy mi a jó zene, az alapvetően nem műfajfüggő.
Nem kell hozzá különösebb jóstehetség, hogy leírjuk: nehéz lesz jegyeket szerezni a Csárdáskirálynőre, ahogy A Pál utcai fiúkra és az idei szezonban is műsoron tartott Padlás-előadásokra. Az viszont tény, hogy más közönség tódul az operettre és a musicalekre. Nagy kérdés, hogyan és mivel lehetne áttörni a korlátokat, és rávenni mondjuk a harmincon alattiakat, hogy vegyék észre: nincs is olyan nagy különbség a musical és az operett között.
A siker titka pontosan ugyanaz: slágerek, sztori, tánc és megint csak slágerek. Erre épül a Presser-féle Padlás, erre A Pál utcai fiúk és az összes Kálmán Imre nevével fémjelzett operett. Teljesen értelmetlen felvetni, tényleg jobb zeneszerző lenne-e Dés László, mint Kálmán Imre. Vagy Presser Gábor. Vagy feszegetni, hogy Puccini klasszisokkal nagyobb zseni volt-e, mint a mi operettkirályunk. Több slágert írt, mint Kálmán Imre? Vagy mint Presser Gábor? A helyzet az, hogy ha végighallgatjuk zsinórban a Padlást, A Pál utcai fiúkat, a Pillangókisasszonyt és a Csárdáskirálynőt, akkor azt fogjuk érezni, hogy félelmetesen közel vannak egymáshoz.
Presser és Dés ugyanúgy remek muzsikusok, mint Puccini és Kálmán Imre voltak. Nem véletlen, hogy a Csárdáskirálynő zenéjének hangulata olykor kifejezetten emlékeztet az olasz kolléga darabjaira; csak míg a Pillangókisasszonyban az egzotikumot a japán motívumok adják, Kálmán Imrénél a magyaros dallamok. (A magyaros dallam és a magyar nóta közé pedig véletlenül se tegyünk egyenlőségjelet. Akit ez utóbbitól kiver a víz, az hallgasson Sebestyén Mártát vagy Bárdosi Ildikót, Makámot, Ghymest, Szászcsávási bandát, Kalákát, Lajkó Félixet, vagy akár Csík zenekart, mondjuk Presserrel megerősítve a Te kézenfogsz és hazavezetsz jegyében.)
Operettet játszani csak nagystílűen érdemes. Olcsó megoldásokkal legfeljebb kivégezni lehet ezt a műfajt. Itt szerencsére ilyenről szó sincsen, Debreczeni Borbála nagyvonalú díszletei és Mészáros Zsófia korhű, mégis modern jelmezei egyszerűen elsöprő erejűek, az pedig különösen látványos, mikor egyszerre harminc-negyven fő táncol és énekel a színpadon.
Egészen más ez az élmény, mint amikor egy vidéki művelődési ház teraszán három énekes és két táncos próbálja letudni az aznapi operetthaknit. S nem árt az sem, ha a táncosok és énekesek mellett akadnak olyan színészek is, akiknek mindegy, mi a menü – legyen az Lear, Tesztoszteron, Don Quijote –, bármiben ugyanolyan teljesítményt nyújtanak. Ilyen Rózsa László, aki Bóni gróf szerepében nem csupán humort (mert az operetthez az is kell) és életet visz játékba. Egyetlen futó, néma pillanat csupán, amikor tekintete összekapcsolódik a Stázit alakító Nagy Kíráéval, és máris fellobban a színen a szerelem lángja.
Gemza Péter erőteljesen felfrissített változatban vitte színre a Csárdáskirálynőt Peller Károly társrendező közreműködésével. Már-már közelebb vagyunk a Grease vagy a Moulin Rouge világához, mint a Honthy Hanna-féle változathoz. Ebbe a debreceni előadásba belépett két új szereplő is, akik további konfliktushelyzeteket generálnak: a szép mozgású táncoslányokat igazgató Terka és Stázi apja, Leopold szerepében Oláh Zsuzsa és Dánielfy Zsolt szinte lubickolnak. Megszoktuk, hogy Haja Zsolt (Edwin) és Bódi Mariann (Anhilte) jól énekelnek, Nánási Helga Sylviája mellettük szőkén és vörösen egyaránt lehengerlő. Ehhez még az is kell, hogy a zenekar vegye magát komolyan: itt show van, mint a nagy rockszínpadokon, tehát tempósan, teljes erőből kell tolni a zenét.
Ha csend van, legyen csend, ha viszont dübörögnek a táncosok, akkor hadd szóljon, mozduljon a néző lába, s ha felzúg a taps, legyen ráadás.
