Családi történetek (4. nap)
Erdős Virág: Pimpáré és Vakvarjúcska
Pimpáré és Vakvarjúcska (Fotó: Csatáry-Nagy Krisztina)

Az óvodások korán kelnek, a fesztiválozók általában nem. A Vojtina Bábszínház hétfő délelőtti előadása, a Pimpáré és Vakvarjúcska viszont még az óraátállítással megzavart bioritmusom ellenére is megérte, hogy a 10 órás kezdésre Budapestről Debrecenbe érjek. Erdős Virág verses meséje úgy írja át a hagyományos mesei toposzokat, hogy a gyerek és a felnőtt nézőnek egyaránt izgalmas tud lenni. Pimpáré királykisasszony korántsem hibátlan: hisztis, önfejű, és nem jeleskedik a másokért való felelősségvállalásban sem. Szülei azonban más okból igyekeznek minél előbb férjhez adni: egy pénzes vővel állítanák helyre a család és a királyság anyagi helyzetét. A jövedelmező nász helyett a lányt elrabolja egy varjú, és ezzel nagyon más világba kerül, mint amit addig ismert. Mintha a Rózsadombról a VIII. kerületbe vagy egy észak-magyarországi, romák lakta faluba vetődne. A mese ugyanis (hogy egy korábbi előadás címét idézzem) a „cigány magyar” kérdést is tematizálja, és olyan motívumai is vannak (ahogy erre a szakmai beszélgetésen Dobák Lívia kitért), amelyek a tatárszentgyörgyi kettős gyilkosságra utalnak – Vakvarjúcska egy nagy tűzben vesztette el a családját. A mese végén nincs teljes happy end sem: Pimpáré és Vakvarjúcska megszeretik egymást, de ennek az az ára, hogy Pimpáré soha nem térhet vissza a családjához, a szülei szó szerint megkövezik.

Ebből a könnyedén megverselt, de annál súlyosabb anyagból Somogyi Tamás a formákkal bátran kísérletező, a gyerek- és a felnőtt nézőknek egyaránt izgalmas előadást rendezett. Az első részben különleges módon megvilágított marionett bábokat látunk, akiket a vojtinások a világításnak köszönhetően láthatatlanul, nagyon finoman, szép összhangban mozgatnak. Ez a rész tele van humorral, látványos gegekkel. Fogkefe úszik a levegőben, röpül utána egy fésű, hatalmas teáspohárban fürdetik a királylányt, óriáskeksz gurul, az óvodás közönség pedig sokat nevet. A második rész ehhez képest súlyos és sötét élő játék: egy színpadot betöltő fémszerkezeten kúsznak-másznak a főszereplők (Nagy Viktória Éva és Mercs Máté Péter), küzdenek a túlélésért és egymásért. A szakmai beszélgetésen sok dicséretet kapott az előadás látványvilága, szimbólumrendszere. Kérdésként az vetődött fel, hogy nem kellene-e a szülőket az előadás végén döntésre „kényszeríteni”. Ők ugyanis már nem ismerik fel az egyik varjúban a gyermeküket, pusztán a mássága, állati mivolta miatt dobálják meg, űzik el a varjúpárt. Jómagam az élőjátékba átvitt Pimpáré báb szerepét nem láttam mindig egyértelműnek. Hol mintha továbbra is a királykisasszony megkettőződése lett volna, hol pedig Pimpáré babája. Az viszont egyértelmű és szép pillanat volt, amikor a babával együtt a gyerek mivoltát is letette a felnőtt királylány.

Szeretem Somogyi Tamás előadásaiban, hogy mindig meg tudnak lepni. Folyton kísérletezik, nem ismerhető fel egyik előadása alapján a következő, mert éppen ez a kísérletezés és sokszínűség a védjegye. Akik a DESZKA utolsó napján megnézik A császár új ruháját (a szombathelyi Mesebolt Bábszínháztól), ismét egy másik arcát láthatják.

Pass Andrea: Eltűnő ingerek
Eltűnő ingerek (Fotó: Székelyhidi Zsolt)

Az idei fesztivál díszvendége, Pass Andrea két maga írta és rendezte előadással is bemutatkozott. A FÜGE és a Trafó koprodukciójában létrejött Eltűnő ingereket kétszer is játszották, én előbb hallottam róla a szakmai beszélgetést, és azután láttam az előadást. Hogy a házi bölcsek nem akarják megúszni a kellemetlen szembesítéseket sem, arra éppen (az általam nem látott) wonder-full – avagy Nóra Csodaországban (Barboncás Társulat) vitája volt a példa. Míg ott egyetlen dicsérő mondatot sikerült feljegyeznem a szétcsúszottnak, félrementnek, bosszantónak és érdektelennek minősített előadás vitájában, az Eltűnő ingerekről mindenki nagy elismeréssel szólt. Dobák Lívia azt emelte ki, hogy Pass Andrea elkerülte azokat a csapdákat, amelyek a szerző-rendezőség kettősségéből fakadnak, ahogy a személyes érintettségből adódó nehézségeket is legyőzte. A szerző ehhez azt tette hozzá, hogy közel húsz év kellett ahhoz, hogy édesapja betegségét és halálát művészi szempontból fel tudja dolgozni. Az áttörést az hozta, amikor rájött, hogy itt a betegséget kell főszereplővé tenni. Hajdu Szabolcs játékáról is felsőfokban beszéltek a házi bölcsek. Visky András szerint őt nézve „nem tudjuk mással elképzelni az előadást”, Árkosi Árpád azt a „formátumos ülést” emelte ki, amely már a kezdő képben sokat elmond a karakterről.

Az előadás nem cáfolt rá a szakmai beszélgetéssel felfokozott várakozásaimra. Pass Andrea nagyon tudja, hogy kell a mindennapiságot „váratlan transzcendenciával” (Antal Csaba fogalmazott így a szakmain), a realitást a szürrealitással ötvözni, és mer érzelmeket is kitenni a színpadra. Felkavaró és megterhelő előadás (nekem legalábbis az volt), mert óhatatlanul felidézi a néző saját emlékeit. Úgy tud személyes lenni, hogy a mi személyes történeteinket is előhívja, és éppen ezért születik meg a színpadon és a nézőtéren valami közös történet. A betegségnek mozgással és zenével adnak „arcot”, a transzcendens pedig hol egy villódzó neoncső, hol egy ruhafogas-tartó képében úszik be a kopár kórházi környezetbe. Hajdu Szabolcs színpadi létezése, mozgása, tartása valóban külön tanulmány tárgya lehetne, ha mi, kritikusok jeleskednénk a színészi játék leírásában. Meg sem próbálom, mert „pontatlan” lennék, ahogy a kritikákat kritizálta Pass Andrea. És hogy itt a kritikáról is szót ejtek, annak az az oka, hogy a darab főszereplője, az apa is újságíró, színikritikus, és egy Cseresnyéskert-kritikája az előadásban fontos szerepet kap.

Pass Andrea: Vándorkutya
A vándorkutya (Fotó: Dömölky Dániel)

Pass Andrea másik előadása, A vándorkutya (a Vígszínház produkciója) műfaji megjelölése fekete komédia, és az Eltűnő ingerek után a benne felvetett élethazugságok sora ellenére is valóban szinte felüdülés. A szereplőket itt az köti össze, hogy a gyerekeik egy óvodába járnak, ahonnan minden héten másik család viszi haza a plüss vándorkutyát. A kutya pedig (ahogy az óvodások beszámolói egy-egy hétvége után) leleplezi a felszín alatt rejlő repedéseket, konfliktusokat. Demens nagymama, kettős életet élő férj, családon belüli erőszak. Egyetlen színpadi térbe járnak ki-be a különböző családok és családtagok, sokszor párhuzamosan zajlanak a jelenetek. A realizmus itt is keveredik a szürrealizmussal, időnként mintha filmes thrillert látnánk, amihez Keresztes Tamás Psychóra emlékeztető zenéje adja az aláfestést. Ezt az egész zűrzavart a hol mindent elfelejtő, hol a legtisztábban látó nagymama (Halász Judit szívet fájdító és melengető alakításában) téblábolása köti össze. Hadd emeljek ki még valakit a szép összjátékot mutató színészgárdából: Jászberényi Gábor „posztmodern kerti törpéket” faragó szobrászművészét a maga szelíd, türelmes élhetetlenségével és elfojtott szenvedélyeivel.

Holnap akár a testvére, Jászberényi Sándor novelláskötetéből készült előadást, A lélek legszebb éjszakáját is megnézheti velünk együtt itt, a DESZKÁ-n.

 

Turbuly Lilla