„Minden úgy van, ahogy lennie kell. Így épül fel a világ”
(Woland)
Ezt az alcímet lehetne adni a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előadásának.
A kultikus regény, melynek színpadra állítása számos kihívást állít az alkotó elé: elérni, hogy az előadás több legyen, mint a korábbi – nem kis számú – feldolgozásokból merített jóízű repeta, s az önálló nézőpont becsempészése mellett mégis az eredeti történet tolmácsolójának maradni. A proszcéniumon kopogtat a nagy kérdés: revolúció vagy epikus végigmesélés?
Aki színpadba oltott Bulgakov-regényre számít – mint tettem jómagam is -, annak nem kell csalódnia. Az előadás a forradalmi színházcsinálás helyett a műhöz való lojalitás mellett szavaz; kronologikus rendben színpadra adaptálja a jól ismert cselekményt. Olvasás-iszonyos középiskolások számára is kitűnő alternatívát kínál.
A jól ismert három cselekményszál – Jézus és Pilátus, Mester és Margarita, Woland és társai ténykedése Moszkvában – egyaránt megjelenik az előadásban, bár nem azonos hangsúllyal. Nagy erénye a rendezésnek, hogy nem bagatellizálja el a Jézus-történetet, és ellenáll annak, hogy egy „közönségzabáló”, ám tartalmatlan feldolgozást készítsen.
Jézust már saját korában félreértelmezik: „Az óhit temploma összeomlik és felépül az igazság temploma” – e prédikációt a templom lerombolására való uszításként fogják fel. Bulgakov – és a szóban forgó előadás rendezője – elhelyezi saját kézjegyét a történelem e sokat vitatott-ábrázolt epizódjának lapjain. Pilátus racionális, értelmes, empatikus lény. Találkozása Jézussal az idealizmus és a racionalizmus szellemi szpartakiádja. Jó-e eredendően az ember? Mihez kezdjen a hatalom letéteményese, ha lelkiismerete „munkaköri leírásával” kerül összeütközésbe? Nem egészen idejétmúlt kérdések. Pilátus a birodalmi hatalom kinyújtott kezeként hivatali kötelessége mellett voksol; jóváhagyja a halálos ítéletet. Élete, lelkiismerete megpecsételődött, soha többé nem talál nyugalmat. A második felvonás elején Bulgakov evangéliuma Jézus halálával folytatódik; a földön kúszó-mászó színészek lassú, nehézkes mozgását egy tükör közvetíti nekünk álomszerűen. Végül a Mester befejezi félbehagyott regényét, megszabadítja Pilátust a szenvedéseitől. A jól ismert történet egy-egy szegletét a procurator szemszögéből éljük végig, mely a Jézus-központú ábrázolásokhoz szokott elménk számára gondolatébresztőként hat.
„Réges-régen szerettük egymást, mielőtt még találkoztunk volna” – állítja Margarita Mesterének. Bár szerelmük axióma, mégis jót tenne az előadásnak, ha vonzalmuk eleve elrendeltetettsége a színpadon is megszületne. Az Ördög és kompániája erkölcsi realizmusával ügyesebben lopja be magát a szívünkbe, bár szerepük jolly-joker: a kétes, morálisan kifogásolható figurák valahogy mindig érdekesebbek a néző számára. Ki is voltaképpen a kifogástalan modorú, titokzatos professzorként Moszkvába érkező Woland? Az ördög, a sátán? A fekete mágia szakértője? Egy tehetős, idegen úriember szokatlan elméletekkel? Egy szabadon mászkáló őrült? Mit nem adnék, ha egy előadás egyszer megfejtené a rejtélyt.
Érdekelt, hogy vállalkozik-e az előadás a woland-féle bizarr mesevilág színpadi ábrázolására. Rusznyák Gábor rendezése megkísérli, azonban bűvészetig nem fajul a dolog – a kártyatrükkök, a mennyezetről hulló pénzözön, a boszorkányok repülése képzelőerőnk kihívásai maradnak. Ilyen értelemben félúton marad a bulgakovi – pontosabban: wolandi – világ kibontása, azonban be kell látunk, hogy a teljességhez egy komplett cirkusztársulat szerződtetése is szükségeltetett volna. Az ábrázolhatóság fizikai korlátait az előadás sajátos látványvilága és hanghatásai kompenzálják. Az első pillantásra semleges díszlet multifunkciósnak bizonyul – árnyjáték, vetítővászon, tükör, melyben a földön fekve mozgó színészeket látjuk. Az előadást élő zene kíséri, a szereplők megszólalásait váratlan hangok, dobpergések, zongorabillentyűk leütése teszi hangsúlyossá. Csupán az első pár alkalommal rándul meg a nézőtér, hamar hozzászokunk az előadás zajaihoz.
A történteket maga a Mester narrálja, így kicsit az eredeti mű is beszivárog a darabba. A zene sajnos időnként megnehezíti – nem csupán az ő – szavainak megértését, különösen a híres bál-jelenetben. Az előadás rendkívül hosszú, s még így is csak a legszükségesebbeket pakoljuk a bőröndbe – a több szálon futó, időnként egymásba gabalyodó cselekmény átka ez. Bulgakov még a shakespeare-i „történet a történetben” szerkezeten edződött nézőnek is képes újat mutatni. Szerencsére a rendező érti a történetet, legalábbis van önálló elgondolása róla (hiszen kijelenthetjük-e valaha, hogy értjük A Mester és Margaritát?). Az előadás tempóját tekintve egy emelkedőn kaptató biciklistához hasonlatos: lendületesen indul, de a vége felé kicsit elfárad.
„Heroikus kudarc” – összegzi munkájának eredményét maga a rendező, utalva arra, hogy bizonyos dimenziókat maga is hiányol. Kudarcról semmiképpen sem beszélhetünk, az előadás szórakoztató, nevettető, a színészek értik-értelmezik a szöveget. Ha egy szóban kellene összegezni a látottakat, így fogalmaznék: „korrekt”.
Véleményem szerint A Mester és Margarita-feldolgozások célja, hogy mindig egy fokkal mélyebbre hatoljunk a regény újra és újra feltérképezhetetlennek bizonyuló jelentésrétegeiben. Számomra a debreceni színház pécsi előadása a kételkedés művészetére figyelmeztető felkiáltójel. A Jézus-legenda sajátos nézőpontja, az Ördög és társainak (rém)tettei rámutatnak: kételkedni tudni kell. Mindenben, bármiben. A valóság a legrelatívabb dolgok egyike a világon; elképzelhető, hogy minden történet-mesélés hamisítás, minden fordítás ferdítés, és minden evangélium személyes opponencia arról, ami valójában történhetett.
Az előadás felhívja a figyelmet, hogy adósságunk van saját magunk felé: tanulnivaló. Meg kell tanulnunk kételkedni abban, amit a szánkba adnak, amit az ölünkbe pottyantanak, amit le akarnak nyomni a torkunkon. Meg kell tanulnunk befejezni az elkezdett regényt, meg kell tanulnunk nem félni a saját elképzeléseink megvalósításától. Meg kell tanulnunk kilépni elrontott házasságainkból. Meg kell tanulnunk észérvekkel megkérdőjelezni az uralkodó álláspontokat, meg kell tanulnunk kötelezettség és lelkiismeret között vívódni, vagyis: meg kell tanulnunk Wolandnak, Mesternek, Margaritának és Pilátusnak lenni egyszerre. Vagy egyszerűen csak a valóságra ráébredő elmegyógyintézeti kezeltnek.
Képek: Máthé András
