Biedermann úr, a homelessek és az aranylábú fiúk nagy debreceni találkozása

(Forrás: http://www.dehir.hu/) 2019. 03. 10.

Debrecen – El tudják képzelni, mi lett volna, ha Szepit nem engedi be a szobalány? Tanulságok nélküli tandrámát láttunk a Víg Kamaraszínházban. Kritika.

Biedermann úr végtelenül hiú alak. Szereti, ha hízelegnek neki. Ugyanakkor nyomasztóan buta és gyáva is. Gyáva, mert nem hajlandó tükörbe nézni és buta, mert nem akarja látni azt, ami ott van az orra előtt.

Max Frisch: Biedermann és a gyújtogatók

Mérget vennék rá, hogy Biedermann úr hiányzott az iskolából, amikor arról volt szó, hogy idegeneket nem engedünk be a lakásunkba. Különben ez az átlagon felülien jó anyagi körülmények között élő, egyébként echte nyárspolgár úgy vágná ki az otthonába toppanó, hajléktalan külsejű Szepit, mint azt a bizonyos macskát. Utána meg a cselédet is, aki beengedte. Biedermann úr ugyanis nem egy széplélek. Amikor frissen kirúgott alkalmazottja családjára és gyerekeire hivatkozva könyörög, hogy vegye vissza, különben öngyilkos lesz, Biedermann úr flegmán odavágja a telefonban: legyen. (Amit az meg is tesz.)

Max Frisch: Biedermann és a gyújtogatók

Ha Szepi, azaz Schmitz repül, rögtön összeomlik az okok és okozatok építménye és nincs dráma. Nincs műsor, nem lehet előadni, hogy ez a Biedermann milyen hülye is, hogy csak úgy kitárja az ajtaját néhány vadidegen előtt abban a városban, ahol egymást érik a gyújtogatások. Látja, mégsem akarja észrevenni, hogy benzineshordókat, meg gyutacsokat visznek fel a padlására. Inkább próbál udvarolni ezeknek az alakoknak.

Ha Szepi idejében elhúzná a csíkot a fél bicajkerekével, nem lenne ez az előadás sem, mely maximálisan megérdemelné az idei év legszebb díszleteinek és a legpazarabb jelmezeinek járó díjat. Janis Vasilatos és Florina Vasilatos ugyanis felkavaróan izgalmas, merész színpadképet álmodott meg. Mintha egy konstruktivista festményt ötvöztek volna egy polgári, mégis modern lakással, melynek alvilága rendhagyó módon a padlás. A szereplők erőteljesen rajzfilmszerűek, akár valami enyhén futurista, és erősen megborult, szürreális animációs filmből is kiléphettek volna. S bár eltúlzott gesztusaikkal tulajdonképpen személyiségük jószerével teljes hiányát leplezik,

Szabó K. István rendező igen jó kézzel osztotta a szerepeket. Garay Nagy Tamás (Biedermann úr), Oláh Zsuzsa (Babette, a felesége), Herczeg Tamás m. v. (Schmitz) és Janka Barnabás (Eisenring) szinte tündökölnek.

Végtelenül szórakoztató a padláson benzines hordókkal ügyködő Lezó Ádám némajátéka, mely párhuzamosan zajlik a földszinti eseményekkel, és tol minket a kiszámítható vég felé. Ahogy a cseléd (Wessely Zsófia) és a fekete ruhás Özvegy Knechtlingné (Vékony Anna) szaladgálása is ebben a dizájnos polgári lakban.

Max Frisch: Biedermann és a gyújtogatók

Viszont amikor Feuerleiter szerepében Kéringer László dalra fakad és elskandálja-elénekli Ovidiu Iloc groteszk dallamait, kicsit úgy érzem magam, mint egy időutazáson. Mintha ismét 1994-et írnánk, és visszacsöppentem volna az egyetemi filmklubba. Ahol pont a Sweet Movie megy, Dusan Makavejev polgárpukkasztó mozija az arany pénisszel meg a nagy orgiával és az egész világnak (a kommunizmusnak és kapitalizmusnak egyaránt) fityiszt mutató brutális gegekkel. Itt ilyesmi nincs persze, csak az aranylábú fiúk, azaz a hangszereikkel ide-oda vonulgató (és tényleg aranyszínűre festett lábakkal parádézó!) tűzoltózenekar és a paródiaszerű antislágerek. Meg a fokozódó helyzet. Ez a tandráma, aminek a szerző szerint nincsenek tanulságai.

Először 1958-ban láthatta a közönség Max Frisch darabját. A háború emléke akkoriban még viszonylag eleven volt, tíz év alatt nem lehetett csak úgy szőnyeg alá seperni a pusztítás éveit.
A svájci író és építész (másokhoz hasonlóan) azt feszegette, hogyan is történhetett meg, ami megtörtént. Hogyan uralkodott el a világban az őrület, hogyan szivárgott be a fortélyos félelem a hétköznapokba. Ilyenkor természetes, hogy beindul a felelősök keresése és ezzel párhuzamosan az önostorozás is. Ki miatt is volt ez az egész, ha nem miattunk.

Cinkosok vagyunk, vétkesek, mi izéltük el ezt az egészet. Mi, nem más. Az ember ilyen.

Amikor megbetegszik, végiggondolja az életét, és arra gondol, lehet, hogy megúszta volna, ha jógázik, ha nem eszik disznóhúst, ha nem lép félre, ha szakmát tanul vagy templomba jár. És amíg él, reménykedik.

A cikk folytatását itt olvashatja.