A próbaidőszakának közepén a Woland szerepére készülő Szalma Tamással beszélgetett Márton Imola dramaturg. Szó esett színházi kihívásokról és a gondolatok frissen tartásáról csakúgy, mint egy ördögi figura hétköznapiságáról és a világhírű regény színpadi adaptációjának erejéről. A produkció bemutatója február 27-én lesz a Csokonai Színház Nagyszínpadán.
– Igazán nagy ajándék, ha a Woland-figura becsöppen az ember életébe. Mi volt az első gondolatod, amikor felkértek erre a szerepre?
– Igazából az volt az első gondolatom, hogy atyaúristen! Az utóbbi években elkényeztetően sok olyan szerepet kaptam, amelyekről azt érzem, hogy nagy ajándék, ha szembejönnek. A nagy elődök által játszott szerepek engem mindig inspirálnak. Szeretem magam kipróbálni ezekben a szerepekben. Nagyon szeretek fejlődni, és hát tanulni istenigazából ezekből a feladatokból lehet. Az a rutin, amit az ember óhatatlanul magára szed harmincegynéhány év alatt, nagyon káros tud lenni, hogyha nem kerül újra és újra egyfajta ítélőszék elé. Én arra mindig is nagyon próbáltam vigyázni, hogy ne fásuljak el, hogy ne érezzem magam biztonságban, hogy ne kényelmesedjek el. Mindig törekedtem arra, hogy a gondolataim frissessége maradjon meg. Az évek alatt felgyűlt tudást és rutint újra és újra próba alá kell vetni.
– Mitől olyan a Woland-szerep, hogy kimozdít a rutinból?
– Mindenekelőtt az összefüggésrendszer miatt, amelyben ez a szerep létezik. Volt szerencsém már Lucifert is játszani Az ember tragédiájában. Van összecsengés a két szerep között, viszont különböznek is – elsősorban abban, hogy Woland a bennünk létező ördög. Ugyanakkor nem biztos, hogy ő a bennünk létező rossz. Sokkal inkább egy tükör. Ebből a szempontból olyan, mint Lucifer – a társunk.
– Mennyire találkozik a te értelmezésed a rendező elképzeléseivel?
– Mélyen egyetértünk Rusznyák Gáborral, hogy nincs benne semmiféle hókuszpókusz, különös erő, semmiféle olyan külső vagy belső tulajdonság, amelyet az emberek szeretnek az ördögnek tulajdonítani. Woland egy szinte hétköznapi módon kérdező ember. Számomra ez a legfontosabb benne. Az ember nem nyúlhat azokhoz a karakterjegyekhez, amelyeket az évek során megtanult, amelyeket le lehet venni a polcról. Meg kell találni a különféle kis alkatrészeket, amelyekből majd összeáll ez az ördögi figura.
– Woland nem negatív figura. Mégis mitől válik ördöggé? Van egyáltalán gonosz benne?
– Nincs. Woland egy olyan ember, aki semmi mást nem csinál, csak a kényelmes közhelyek mentén gondolkodó embereket valamilyen módon kibillenti az egyensúlyukból. Olyan világban élünk, ahol az emberek nem tudnak szót érteni egymással. Láthatjuk, hogy hová vezet, ha az egyébként jóravaló hit egyszercsak fundamentalizmussá válik. És akkor jön egy ember, akit ördögnek hívnak egy lassan nyolcvanéves regényben, és megmutatja, hogy hogyan tudja a bennünk lévő kétely helyreállítani, kijavítani, tisztába tenni a dolgokat. Semmi mást nem kellene csinálnunk, csak kérdeznünk kellene saját magunktól.
– Mit gondolsz a Woland-Jesua viszonyról?
– Nem látok különösebb összefüggést közöttük. Nem hiszem, hogy lenne olyan összekötő kapocs a két ember között, amit érdemes lenne hangsúlyozni. Én úgy gondolom, hogy Wolandnak nem Jézussal, hanem eggyel följebb jönnek létre a kapcsolatai, a vitái. Közöttük nem látok vitát. A Jesua-jelenetek kapcsán, amikor ott van Woland mint Afranius, valami olyasmit érzek, hogy jelen vagyok ugyan, de nem tudok segíteni, mert az eseményeknek bizony úgy kell megtörténniük ahogy.
– Nagyon bonyolult az a rendszer, amelyben létezik Woland, ő önmagában ugyanakkor mondhatni egyszerű elvek mentén működik. Egy ilyen késhegyen mozgó szerep esetében hogyan fogsz neki a figura felépítésének? Hogyan keresgélsz?
– Egyik marhaságot halmozom a másikra. Én mindig minden szerepem kapcsán elkezdek butáskodni. Egyfajta tökéletes káoszban, valamilyen fura ködben próbálok mindenféle gondolatokat kicsalni magamból. És bízom a jó szerencsében, hogy előbb-utóbb az egész letisztul, és összeáll egy rendszerré. Ez nem egy olyan folyamat, amelyben ott van a kő, amiből majd kifaragunk valamit. Vannak olyan darabok, olyan szerepek, amelyeknek csak úgy neki kell menni. Kell hozzá egy erős váll, el kell kezdeni ásni, a földet odahordani a maga helyére, és kész. A Mester és Margaritában kis szöszmöszök kószálnak a levegőben a színész előtt, és jó esetben azokból áll össze egyszercsak maga a szerep. Mindez persze kizárólag egy nagyobb struktúra keretein belül jöhet létre. Ez azt jelenti, hogy mindenki küzd a saját szerepéért, mindenki próbálja a saját gondolatait, metafizikáját elhelyezni ebben a műben, de a szerepeknek persze egymáshoz kell csiszolódniuk. Én például már akkor is többet tudok magamról, Wolandról, ha csak nézem a többieket. Ezeket a darabokat a legnagyobb élvezet próbálni.
– Nem félsz attól, hogy egy ennyire gazdag és sokrétű regény színpadi adaptációja esetében elkerülhetetlen, hogy szegényesebb legyen, mint az eredeti mű?
– Egyrészt félni tilos. Másrészt az, hogy valami ott, abban az adott pillanatban a néző előtt születik meg, az csodálatos. A Mester és Margaritának rengeteg feldolgozása van, remek filmek készültek belőle. De még mindig erőteljesebbnek érzem azt, hogyha az ember ott, abban a pillanatban szembesül a történettel. A jelenidejűség legalább ugyanolyan értékessé teheti az előadást, mint amilyen maga a könyv. Ha jól működik az előadás, a színpadon létrejöhet maga az élet. Ez a történet már túlmutat a humanizmuson. Ez már majdnem az igazi hit. Számomra ez sokkal fontosabb, mint az, hogy ez a regény a sztálinizmusban íródott.
– Annál sokkal egyetemesebb.
– Nem köthető csupán ahhoz a korhoz. Sőt, már nem köthető magához az írójához sem. Ez a regény egyszer csak elkezdett egy külön életet élni. Hihetetlen egyetemes tanulságok futnak ki minden egyes sorából. Megjelenik benne az a napjainkban nagyon fontossá vált kérdés, hogy hogyan viszonyuljunk a hithez. Tele vagyunk például olyan hívő emberekkel, akiknek egyetlen vágyuk nevetségessé tenni vagy legyilkolni a többi hívő embert. Ilyenkor mindig elő kellene venni és újra el kellene olvasni ezeket a regényeket. Hogy tisztábban lássunk.
– Woland épp a tisztánlátásra próbálja sarkallni az embereket, megpróbálja felnyitni a szemüket.
– Így van. És végülis egyikükkel sem tesz rosszat. Inkább csak játszik az emberekkel. Megtréfálja őket. Például úgy bünteti meg Lihogyejevet, hogy Jaltára, Oroszország legszebb helyére küldi. Ez gyönyörű. Persze, közben meghal egy ember, és többen megőrülnek, de ezt kizárólag maguknak köszönhetik.
(lejegyezte: Márton Imola)
