− Első beszélgetésünkben említetted, hogy a gyerekszínház misszió számodra. Honnan származik ez az elhivatottság? A gyerekek felé fordulás vagy a bábszínház volt hamarabb az életedben?
− Mindkettő későn jött. Érettségi után nem vettek fel a Színművészeti prózai osztályába, így elkerültem a Kolibri Színház stúdiójába, ahol muszáj volt bábozni tanulni, de én nagyon utáltam az egészet. Aztán a második félévben hirtelen megláttam ebben a lehetőséget, és fokozatosan megszerettem a bábszínházat. Amikor viszont elkezdtünk gyerekeknek játszani, még hosszasan szorongtam amiatt, hogy nem lehet őket kiszámítani. Ez persze így nem teljesen igaz, mert van, amit nagyon is ki lehet számítani, de nem mindig és nem mindent.
− És mi hozta meg a fordulatot a Kolibri Színházban eltöltött első félév után?
− Az első félévben kesztyűsbáboztunk, amiről nagyon rossz emlékeim voltak gyerekkoromból, nagyon nem szerettem, ezért eltartottam magamtól, plusz volt benne egy jó adag tudatosság is, hogy én ezt nem akarom csinálni. A második félévben viszont elkezdtünk tárgyanimációval és testbábokkal foglalkozni, amik nagyon izgalmas technikák, és aztán már egy tudatos döntés volt, hogy az Egyetemre is bábszínész szakra fogok jelentkezni. Akkor még nem létezett bábrendező szak. Ha lett volna, biztos inkább arra adtam volna be a papírokat, mert mindig is volt arról elképzelésem − lehet persze, hogy nem mindig jó −, hogy szerintem milyennek kellene lennie végül a dolgoknak.
− Másképp dolgozik-e egy rendező, és ha igen, miben, amikor gyerekelőadást rendez?
− Nagyon fontosnak tartom, hogy a rendezőnek nem kell másképp instruálnia a színészeket, és a színészeknek sem kell másképp játszaniuk attól, hogy gyerekelőadásról van szó. Épp azzal kezdődik a probléma, ha elindulunk „lefelé a lépcsőn” a gyerekekhez, mert erre nincs szükség: a gyerekek csak centiméterben mérve kisebbek, de sokkal okosabbak, mint mi vagyunk. Csodálatosak, ahogy megéreznek minden apróságot, nyitottak minden finomságra és mélységre. Mi már szocializálódtunk, már tudunk viselkedni, tudjuk, hogy mikor illik nevetni, és hogy tapsolni kell az előadás végén. Mi már nem figyelünk minden részletre, de ők még igen. Persze ők is csak akkor, ha jó az előadás, mert ha nem, akkor inkább arra figyelnek, hogy „nézd, világítós cipőt vettem fel” − és nincs igazuk?!
− A gyerekek reakcióiban jobban meg lehet bízni?
− Nagyon remélem, hogy bennük még lehet bízni. Ők azért jönnek színházba, hogy jól érezzék magukat. Épp ezért veszélyes is gyerekek számára színházat csinálni, mert ők az olcsó gagyinak ugyanannyira fognak örülni, mivel az a céljuk, hogy jól érezzék magukat. Az a mi felelősségünk, azoké, akik gyerekeknek szóló színházat csinálunk, hogy ne adjuk lejjebb, hogy ne mondjuk azt, hogy ez egy „zs” kategória.
− A gyerekelőadáshoz rendelt korhatáros megjelölés inkább kötöttség vagy segítség a rendezőnek?
− Az alsó korhatár nagyon fontos a szülőknek és a pedagógusoknak. Tudom, hogy sokan nem szeretik ezeket betartani, mert tényleg minden gyerek különböző, de vannak életkori sajátosságok, és bizonyos témák, problémák egy adott korosztályt jobban érdekelnek, mint másokat. Ilyen értelemben nem arról van szó, hogy az én gyerekem okosabb-e a többieknél, hanem hogy mennyi ideig tud figyelni, és mi érdekli őt igazán. Ráadásul sokszor elfelejtjük, hogy a nem az adott gyerek életkorának megfelelő előadással zavarba hozzuk őt: zavarja, hogy nem érti, hogy nem olyan dolgokról beszél az előadás, amelyek őt foglalkoztatják. A jó előadások pedig az alsó korhatártól felfelé nagyon sokak számára működni tudnak. Azt pedig a szülőknek kell belátniuk és elfogadniuk, hogy mai a gyerekeknek szóló művészeti alkotások, legyen szó akár színházról, irodalomról vagy képzőművészetről, sokkal rétegzettebbek, mint a mi gyerekkorunkban voltak, egyszerűen azért, mert a mai gyerekeket körülvevő világ is sokkal rétegzettebb.
− A próbák során azt láttam, hogy céltudatosan, konkrét elképzelésekkel érkeztél, ugyanakkor végig nagyon empatikusan viszonyultál a színészekhez. Honnan fakad ez az empátia?
− Olyan rendező vagyok, aki nagyon szereti a színészeket, hiszen én is az voltam valaha. Tudom, hogy mennyi munka van egy előadásban, és tudom, hogy milyen, amikor azt érzed, hogy rettenetesen sok munkával és szenvedéssel elérsz a maximumodra. Én pedig szeretem, ha eljutunk a színésszel együtt a maximumáig. Persze nem mindig azonosak a fogalmaink erről a maximumról, mert én sokszor többet szoktam gondolni a színészekről, mint ők saját maguk, de az általában tényleg bennük is van. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy én valamit nagyon tudok, hanem inkább azt, hogy az előadásaim olyanok, hogy hihetetlenül sok mindenre kell egyszerre figyelni, nagyon telítettek érzelmileg, és nem könnyű játszani bennük.
− Ez az érzelmi telítettség jelenti azt, hogy vannak számodra kiemelten fontos témák?
− Mindig az a fontos téma, amit éppen élek, ami foglalkoztat. Meg persze az is nagyon fontos, hogy mi foglalkoztatja a gyerekeket. Nem véletlen például, hogy sok különböző helyen csináltam már előadást a deviancia témakörében, hogy milyen az, amikor más vagyok, mint a többi. Milyen az, amikor a szép emberek közt van egy csúnya, a gazdagok közt van egy szegény, vagy éppen fordítva. A saját másságunk megéléséről van szó, hiszen előbb-utóbb mindenki megtapasztalja ezt, mert mindenki kirekesztődik vagy innen, vagy onnan. Rettenetesen kirekesztő országban élünk. Nem szabad elfelejteni, hogy mi az a hely és idő, ahol csináljuk az adott előadást. Gondoljunk például csak arra, hogy az emberek hogy állnak a menekültkérdéshez, ráadásul olyanok, akik nem is találkoznak menekültekkel; az egy dermesztő dolog, hogy a mostani gyerekek ezt tapasztalják, ebben nőnek fel. Ha már csak egyetlen gyereknek tudok segíteni látni, átélni, esetleg feldolgozni ezt a kirekesztődést, az már jó. Ilyen értelemben ez egy misszió, ahogy az is, hogy rálássanak a felnőttek világára. Egyre kevesebbet kommunikálunk a gyerekekkel, egyre önállóbbnak kell lenniük. És igaz ugyan, hogy egyre több az információ, olyanokat is tudnak, amiket mi nem, viszont más dolgok meg kimaradnak nekik.
− A Hessmese többek között a felnőttek magánéletének sokszínűségét és kiszámíthatatlanságát is színre viszi.
− A gyerekek ezeket a dolgokat teljesen természetesnek veszik. Ha kicsit távolabbról nézünk rá, akkor mi is tudunk nevetni azon, hogy milyen szánalmasak vagyunk. A gyerekek úgy élnek, hogy ma reggel szerelmes vagyok a Pistibe, délután pedig már inkább a Karcsiba. Náluk nincsen ebből drámázás. Miközben nem arról van szó, hogy kicsiben élnék meg a dolgokat, az intenzitás ugyanaz, csak fel tudják dolgozni ezeket a változásokat. Ne felejtsük el, hogy a házasság például egy konvenció, nyilván minden lobogó szerelemnek vége van egyszer. Lehet úgy dönteni, hogy mi annyira jó barátok, lelki társak vagyunk, hogy leéljük így az életünket, de ha jön egy új szerelem, ami felforgatja az embert, akkor miért ne változtathatna? A gyerek akkor lesz boldog, ha nem nézik hülyének, ha értelmesen beszélnek vele, ha boldogságban és szeretetben nő fel. Lehet ez bármilyen család: szegény, gazdag, etnikailag ide- vagy odatartozó, lehet anyukás-apukás, csak anyukás, csak apukás, két anyukás, két apukás, kutyás vagy macskás, jobboldali vagy baloldali. Én azt látom és tapasztalom, hogy egyetlen dolog számít igazán: a törődés.
− Ebből a nézőpontból szülőként mi a felelősségünk a gyerekeink felé a magánéletünkkel kapcsolatban?
− Az igazság és az őszinteség. Egy-egy gyerekelőadással olyan kérdéseket vetünk fel, amelyek jó esetben elindítanak egy kommunikációt a gyerek és a felnőtt között: nem megoldást kínálunk, hanem generálunk egy dialógust. A gyerekek egyébként is olyan nyitottak a világra, hogy úgyis mindent megéreznek és észrevesznek, csak alkalmat kell teremteni a beszélgetésre.
− Ami a Hessmesében a „minden szerelemnek vége van” állítás szomorúságát nagyon oldja, az az előadás körkörössége. Folyamatosan azt éli meg a néző, hogy valami elmúlik, valami más pedig születik. Ilyen értelemben a szerelem elmúlása nem tragédia.
− Nem az, és ebben az is benne van, hogy bármikor jöhet valami új, valami jó, bármikor megtörténhet a szerelem, akkor is, ha az ember nem számít rá. Amikor az előadás végén az idős pár táncol a felhők felett, akkor pedig a körkörösség olyan módon is megjelenik, hogy a halállal − bár talán a gyereknézők nem mindegyike értelmezi így ezt − nem zárul le valami végérvényesen. A halál egyébként szintén egy olyan téma, amelyről nem szívesen beszélünk.
− Viszont akár a gyerekszínházat, akár a gyerekirodalmat nézzük, a halállal mint tabutémával egyre több mű foglalkozik. Ezzel szemben a válás nem számít tabunak, pedig ugyanúgy nem beszélünk róla a gyerekekkel, egyszerűen csak megtörténik velük.
− Nem számít tabunak, inkább egyszerűen elkenjük, elkenegetjük a dolgokat. Én nagyon szeretnék egy őszinte világban élni, ahol az emberek azt mondják, amit gondolnak. Ehelyett állandóan viselkedünk; én is. A Hessmesében például ezt az állandó viselkedést is nagyon jól ki lehet nevetni. Itt van mondjuk Hess kisasszony, aki nagyon magányos, de ahelyett, hogy azt mondaná Pongrácnak, hogy milyen helyes ember vagy, inkább viselkedik. Nem véletlen, hogy a gyerekek többsége nagyon jól látja, hogy Hess kisasszony nem változik meg, ő ugyanolyan már a darab elején is, csak akkor megpróbál másnak látszani. Végig viselkedik amúgy mindenki, talán Aranka az egyetlen kivétel, ő az elejétől azt mondja, amit gondol. Ha ezt az összes „viselkedést” kívülről látjuk, akkor már ki tudjuk nevetni.
− A Csomótündér című kötetben megjelent meséhez képest a színpadi Hessmese sokkal viccesebbnek hat. A humor kulcs lehet a gyerekekhez?
− Muszáj mindenben megtalálni a humort, és nem azért, mert gyerekelőadásról van szó. Ugyanez érvényes az mondjuk Othellóra is, abban is rengeteg a humor. Maga az élet ilyen: minden történésnek megvan a vicces oldala. A színháznak szerintem kifejezetten dolga mindenben megtalálni a humort, mert különben a néző a sok drámázástól halálra unja magát, és elkezdi a telefonját nyomogatni, vagy egyszerűen feláll és hazamegy. És szerintem igaza van.
(Az interjút készítette: Miklós Eszter)
