Az ember nem szoríthatja ki magából az embert – Beszélgetés Ilja Bocsarnikovsszal, a Három nővér rendezőjével

− Csehov egyik legismertebb darabja a Három nővér. Az mű nyomán annyi feldolgozással és interpretációval találkozhattunk a világ színpadain, hogy felmerül a kérdés – lehet, hogy már mindent tudunk róla, mindent értünk belőle? Ez a helyzet mennyire segítette vagy nehezítette a darab új olvasatának elkészítésében?

Három nővér próbafotó
Ilja Bocsarnikovsz (Fotó: Máthé András)

− Nem gondolom, hogy ez különösebben befolyásolna engem. Ugyanolyan felelősségtudatot érzek Csehovval szemben, mint amilyet Nyemirovics-Dancsenko érezhetett, amikor a 20. század elején megrendezte Csehov Három nővérét. És annak ellenére, hogy akkor először került színpadra ez a darab, most pedig már ötezredszer, a mű iránti felelősség ugyanaz marad. Nem hiszem, hogy egyszerűbb lett volna először megrendezni, amikor még nem volt mihez viszonyítani.

− Egy rendezőnek nyilván minden műhöz felelősséggel kell viszonyulnia. Ugyanakkor az Ön generációja, egy 21. századi orosz művészember, tud-e újat mondani Csehov Három nővére kapcsán?

− Szeretném hinni, hogy igen. Úgy gondolom, hogy az emberek alapvetően nem változnak, és az emberi történelem spirálisan újra és újra visszatér önmagába. Az antik kultúra, a démoni középkor és a reneszánsz ciklikusan váltja egymást, majd jönnek a rettenetes „20. századok”, és mindeközben az emberiség folyamatosan kutatja a lét értelmét, a jövőbe vetett hitét, ahogy erről a Három nővérben is szó esik. És annak ellenére, hogy most egy gyorsan változó, a 20. és 21. század átmeneteként értelmezhető korban élünk, talán az a legfontosabb feladatunk, hogy ne veszítsük el emberi mivoltunkat. Persze, az emberiség gyakran szembesül ezzel a kérdéssel, de eddig talán még sohasem vetődött fel ennyire élesen az a probléma, hogy az ember mint lélekkel bíró biológiai lény, elveszítheti önnön emberi identitását, lelkiségét, emberi lényegét. Az én generációm valószínűleg másképpen veti fel ezt a kérdést, mint ahogy ezt a múlt század elején tették, de ugyanúgy az élet értelmére keressük a választ, megpróbáljuk megfogalmazni a jövőbe vetett reményünket, de más emberek, más Natasák, más „három nővérek” szemszögéből, akik mindig saját „Moszkvájukat” keresik. Minden új nemzedék, amely az előzőt váltja, felelősséggel tartozik a következő generáció felé, hogy milyen jövő felé mozdítja tovább a történelmet. Újra és újra átéljük azt a helyzetet, hogy az „új” ember kiszorítja a „régit”, ahogy Natasa is kiszorítja a nővéreket, de most különösen nagy a veszély, hogy nem csak generációváltás történik, hanem az ember lelki, szellemi állapotában történik alapvető változás. Az ember nem szoríthatja ki magából az embert.

− Csehov darabjában több kultikus motívum is van, melyek erős szimbolikával bírnak. Ilyen például a „három nővér” mint egyfajta „szentháromság”. Az Ön számára mely motívumok voltak a legfontosabbak az előadás létrehozása során?

− A legfontosabb talán, amit a színészeknek is folyamatosan hangsúlyoztam, két egymásnak ellentmondó, alapvetően paradox állítás – egyrészt, hogy a földi életnek nincs semmilyen értelme, másrészt, hogy ezzel az értelmetlenséggel mindig szembe kell szállni, és hinni kell abban, hogy az életnek igenis lehet értelme. Így tehát a darab és az előadás legfontosabb motívuma számomra – a hit. Hit abban, hogy a létünknek nem csak biológiai, genetikai szintű értelme és üzenete van, hanem talán van valami transzcendens, isteni elrendelés benne. Szeretnék ebben hinni.

− A mindennapi emberi viszonyok mellett, a hazugságok, szenvedélyek szövevényes hálóján túl van valami más, ami miatt érdemes?

premier_2018_Harom nover_web_− Igen, hiszen mindannyian éljük a hétköznapi életünket, küzdünk, szeretünk, teremtünk, legalábbis ebben bízom, törekszünk a jóra, és mégis harcolunk egymás ellen, szóval a létünk egy hatalmas kavalkád, és nem csak egyéni, hanem globális szinten is, de úgy hiszem, hogy ennek az egésznek kell, hogy legyen valami magasabb rendű, szellemi értelme.

− Van-e valami kifejezetten személyes kötődése ehhez a drámához?

− Viszonylag fiatal vagyok, és a darabban szereplő figurák problémáiban, konfliktusaiban magamra ismerek, saját szenvedélyeim, kérdéseim, vágyaim tükröződnek vissza. A személyes vonatkozást abban látom, hogy minden szerepben valamilyen szinten felismerem a saját személyiségemet, és ilyen értelemben valamennyien fontosak számomra. Átélem és átérzem mindegyikük sorsát a színészekkel együtt, akik szintén saját életükkel vetik össze a figuráik szavait, érzelmeit és cselekedeteit.

− Csehov művei az Ön anyanyelvén, oroszul íródtak, így a szöveget eredetiben olvashatja, illetve értelmezheti. Mi a tapasztalata azzal kapcsolatban, ha a Három nővért idegen nyelven kell megszólaltatnia?

− Csehov darabjaival, többek között a Három nővérrel már sokszor és részletesen foglalkoztam, mivel ezek nálunk a színházi alapműveltség fontos részét képezik. Másrészt színészpedagógusként több alkalommal is feldolgoztam, amikor amerikai diákokkal készítettem vizsgaelődásokat Csehov műveiből, tehát ebben van némi tapasztalatom. Persze minden eset más, ráadásul nagyszínpadi előadásként most először dolgozom a Három nővéren. Nyugodtan mondhatom, hogy magyar színészekkel megszólaltani a Három nővért magyar nyelven egészen különleges élmény volt, és legalább annyira izgalmas feladat. Nyilvánvaló, hogy egy orosz társulattal másképpen dolgoztam volna, más dolgokra helyeztem volna a hangsúlyt, sokkal inkább a közelgő társadalmi és szellemi összeomlás előérzetére hegyeztem volna ki az előadást. De most már nehéz megmondanom, hogy a magyar színészekkel való munka során mennyiben változott a darabról alkotott eredeti felfogásom, mivel úgy érzem, hogy a próbafolyamat alatt kialakult egy kölcsönösen egymásra ható gondolkodás, egy közös keresés, mivel kezdettől fogva nem a saját elképzeléseimet erőltettem, hanem igyekeztem megérteni és felhasználni a magyar színészek javaslatait, mentalitását, és abból merítve építettem az előadás szövetét. Természetesen a színészekre is hatott az én „oroszos” megközelítésem, gondolkodásom, és ez a fajta alkotói párbeszéd végülis termékenynek bizonyult. Átvették azt az elemelt, költőien játékos színházi formát, ahol nem feltétlenül a kimondott szó, hanem a mögötte rejlő szenvedély és érzelmi állapot válik lényegessé. Csehov drámáira jellemző, hogy függetlenül az adott színész nyelvétől és nemzeti karakterétől, a színészekkel együtt a néző ugyanúgy át tudja élni azokat az általános emberi érzéseket, vágyakat, fájdalmakat, amelyekről a Három nővér szereplői beszélnek. Ez a darab, amellett, hogy tele van az orosz élet reáliáival, képes univerzálisan szólni bármely nép bármely korosztályához, hiszen minden korban a gondolkodó ember alapkérdése az volt, hogy miért élünk? De mindannyian változunk, és a kor is, amiben élünk, így, ha ugyanezekkel a színészekkel három év múlva rendeztem volna meg ezt az előadást, valószínűleg már másként nyúltam volna hozzá, és más lenne a végeredmény is. Csehov szövegei attól zseniálisak, hogy egyszerre több réteg van bennük jelen – a szereplők gyakran nem azt cselekszik, amit mondanak, nem azt mondják, amit gondolnak, nem azt gondolják, amit éreznek. És óriási teret hagy az értelmezésnek, a fantáziának. Ha az ember elmerül a csehovi világban, elképesztően izgalmas szellemi és érzelmi utakat járhat be.

Az interjút készítette: Kozma András