(Forrás: http://www.dehir.hu/) 2017. 02. 25. Szénási Miklós
Debrecen – Harminc év után, hajdani sikerei helyszínén, a Csokonai Színházban vitte újra színre a Mesterkurzust Pinczés István. Kritika.
Pinczés István visszatért hajdani sikerei helyszínére, a Csokonai Színházba, ahol korábban olyan darabokat rendezett, mint a Pisti a vérzivatarban, a Csirkefej, a Légy jó mindhalálig, vagy A Gézagyerek. Ugyan a tavalyi év vége felé járt már itt, akkor a Hangfogóval közös John Lennon-estet hozta el, ezúttal a stúdiószínházba érkezett, ami remek terep, alkalmas a kísérletezésre. (A vele készült interjú itt olvasható.)
A Mesterkurzust nem először vitte színre: majdnem harminc éve, valamikor a rendszerváltás után már megrendezte. Azóta azonban jó sok idő eltelt, és sok minden (szinte minden?) nagyon más lett.
Töltsön egy estét a diktátorral és a kultúrkomisszárral! Andrej Zsdánov elvtárs (Jámbor József) berendelte a két neves zeneszerzőt, az idős mestert, Prokofjevet (Csikos Sándor) és az ifjú zsenit, Sosztakovicsot (Rózsa László) a Kremlbe. A nagy Szovjetunió teljhatalmú ura, Sztálin (Szalma Tamás) úgy döntött ugyanis, ideje megteremteni a szocialista realista zenét, ami történetesen nem létezik, ám a főelvtársak részéről volna rá igény. A muzsikusok sejthetik, nem lesz vidám ez az este, a sarokban álló, Zsdánov által a szocialista eszmék jegyében vörösre festetett zongora ellenére sem.
Vér éppen nem folyik, de vodka igen. Miközben Sztálin jó tempóban lerészegedik, élveboncolást folytat. Lelki terror, megalázás, gúny, fenyegetés: a skála széles. Csillogó fekete lemezeket tör Zsdánovval darabokra, jelezve, hogy ennyi egy ember élete és ennyi az életműve. Bárki és bármi megszüntethető, eltüntethető. Az ember pedig annyit ér, amennyit a a diktátor gondol róla.
Lehet-e nemet mondani a hatalomnak? Milyen kockázatot hordoz magában az, hogy a művész mást gondol, mint amit elvárnak tőle? Létezik-e valódi alkotói szabadság? A sztálini Szovjetunióban viszonylag egyszerű válaszokat lehetett adni ezekre a kérdésekre, ha az ember szeretett volna életben maradni. Zsdánov kultúrpolitikája mindent szabályozott, a rendszerbe nem illőket pedig eltakarította az útból, és ezt a technikát a szocialista blokk országai is átvették. Ugyan Magyarországon a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években nem feltétlenül került veszélybe a rendszerrel egyet nem értő alkotók élete, a fizikai megsemmisítés nem képezte részét a politikusok eszköztárának, ám viszonylag egyszerű volt a művészeket ellehetetleníteni. Bezárták a kiállításokat, betiltották a koncerteket, nem kaptak megjelenési lehetőséget az írók – és ezzel máris pályaszélre kerültek. Olyan volt, mintha nem is léteztek volna. Dolgozhattak, festhettek, komponálhattak – a fióknak. És egyáltalán nem lehettek biztosak abban, hogy egyszer majd véget fog érni ez a rémálom. Az a politikai rendszer generációk és milliók életét tékozolta el, akiknek esélyük sem volt belekóstolni a szabad, normális létezés ízébe.
A Mesterkurzus zeneszerzői próbálnak életben maradni. Prokofjev hajlott korára és megromlott egészségügyi állapotára hivatkozva igyekszik kibújni az együttműködés alól, Sosztakovics a művészi szabadsággal takarózna, de hamar kiborul a rá nehezedő pszichikai nyomás alatt és meghátrál. S ez akkor sem egyszerű ügy, ha tudjuk, hogy máshol, más korokban sem volt sokkal jobb a helyzet. Leonardo és Michelangelo is gazdag és magas rangú megrendelőik igényét szolgálták ki, de a vagány Villon is pártfogójához folyamodott, amikor nagyon szorult a hurok.
Pazar színészi játék és ötletek garmadája teszi színessé az estét, intenzívvé, szórakoztatóvá a színházi élményt. Ez ugyanis nem egy artisztikus, dögunalmas előadás, ami ha a tévében menne, öt percet sem élne meg, mert elkapcsolnánk. A realisztikusan berendezett térben már az előadás előtt elkezdődik a játék. A közönséget behúzza a szovjet valóságba, hogy katonák vonulnak be, orosz mondatok hangzanak el, és táblák segítségével jelzik: kérik kikapcsolni a telefonokat. S ha valaki nem veszi komolyan a figyelmeztetést, ráfaraghat: a katonák az egyik továbbra is mobilozó nézőt felrángatják a székéről, és majdnem kidobják az ablakon. Az igazi műsor azonban csak ezután kezdődik el, és 130 percen át dübörög.
A néző részese lesz e kurzusnak, mely során politikusok és zeneszerzők közösen munkálkodnak egy dallamos, a (grúz) néphagyományból táplálkozó zenei világ megteremtésén. A közösen szó persze enyhén szólva túlzás. Félelem és rettegés uralkodik ebben a szobában, ahonnan sok vendéget vittek már kivégzésre egy-egy nem túl jól sikerült beszélgetés után. Előttünk jön létre a kultúrpolitikai demagógia gyümölcse, egy zenei torzszülött, egy borzalmas táncjáték, benne hősök, állatok és persze szex. Nézők vagyunk a nézőtéren, és nézők az előadásban: olykor mogyoróval teli tálka indult útra a közönség közé, nassoljunk, míg szól a zene, máskor nekünk is fel kell állnunk a generalisszimusz utasítására. Ám kezdhetünk megnyugodni: ez az elviselhetetlenül giccses és pongyola hősköltemény szerencsére magát Sztálint sem nyűgözi le.
