Az életet egyedül éljük, de jó, ha van tanúja

(Forrás: http://www.haon.hu/) 2016. 11. 28. Megyesi-Horváth Borbála

Debrecen – A szereplők a saját „családregényük” egy-egy fejezetéről meséltek.

© Fotó: Molnár Péter
© Fotó: Molnár Péter

A múltnak annyi alakja van, ahányszor csak felidézik. Mindannyiszor kicsit más, de mindannyiszor színigaz lehet, ha az ember elég bátor a szembenézés után az őszinte kimondáshoz. A Závada Pál regényéből készült drama két főszereplőjével Sárközi-Nagy Ilonával (Jadviga) és Kiss Gergely Mátéval (Ondris) a Csokonai Színház új drámájának premierje előtt egy nappal beszélgettem az önvédelmi titkolózásról, a kőnehéz – óvó szándékú – szülői mintákról, tanító terhekről, valamint a pillanat elszalaszthatóságáról.

Találkoztak Závada Pállal, amióta ezen a drámán dolgoznak?

Ilona Sárközi-Nagy: Nemrég ugyanazt az előadást néztük a Katonában, és elgondolkodtam rajta, hogy odamegyek hozzá Jadvigaként bemutatkozni, de végül nem tettem; nem szeretem az ilyen helyzeteket.

Gergely Máté Kiss: Nem.

Játék közben gondolnak-e a családregény írójára, a motivációira, vagy arra, hogy tetszene-e neki, amit csinálnak a szellemi termékével?

Ilona Sárközi-Nagy: Inkább arra, hogy a megíráskor mi járt a fejében. Reméljük, el tud jönni megnézni, és jó véleménnyel lesz, de nincs bennünk megfelelési kényszer arra vonatkozólag, hogy az előadás tetsszen neki. Mi abból indulunk ki, amit olvasunk, és ez már egy kész „termék”, amit ő elengedett, átadott az örökkévalóságnak. Nem neki kell megfelelnünk, hanem az anyagnak, amit megírt.

Gergely Máté Kiss: Az érdekelne inkább, hogy ő miből rakta össze a regényt. Mennyi a fikció és mennyi a valós családi történet, amit keresztülszűrhetett magán. Tudni szeretném, mitől működik, mitől ilyen jó ez a mű. Ha találkoznánk, ezt megkérdezném, és biztosan hatással lenne a játékomra. Ezt akkor tudom elképzelni, ha erre a színházi munkára két- vagy háromszor ennyi idő lenne.

Závada Pál szociológus, társadalmat érintő jelenségekkel foglalkozik. A rendező Mezei Kinga feltette a kérdést egy interjúban, vajon, hányan élhetünk őszintébb, nyíltabb „viszonyban” a naplónkkal, mint a hozzánk legközelebb állókkal? Önök szerint mennyire általános probléma ez?

Ilona Sárközi-Nagy: Elég általános. Az emberek nagyon zárkózottak, senkivel vagy csak kevesekkel osztják meg a belső világukban zajlókat. Sok kapcsolatban, házasságban probléma, hogy nincs intim szellemi diskurzus, hanem egymástól elszeparálva telnek a mindennapok. Persze egyedül éljük le az életünket a Földön, de jó, ha van tanúja, akivel megoszthatjuk a gondolatainkat. Sajnos nem vagyunk ehhez elég bátrak, félünk a kiszolgáltatottságtól, ezért fukarkodunk az érzéseinkkel.

Gergely Máté Kiss: Az egész világra jellemző az időhiány, ami ezt a próbafolyamatot is terhelte. Azért is nem szolgáltathatjuk ki a bennünk lévőket, mert tartunk tőle, hogy a szembesülés megkötné a napi rutinunkat, erre pedig nincs lehetőség a felpörgetettségben. Irigylésre méltó egyes népek, például az olaszok vagy a cigányok közlésmódja, ahogyan kiteszik egymás elé az érzelmeiket.

A történet századelőn játszódik; váljanak a szerepbeli önmaguk gyermekévé, Misóvá, és idézzék fel mennyire viselkedtek őszintén a szüleik, nagyszüleik az emberi kapcsolataikban, házasságukban.

Gergely Máté Kiss: Nagyon nem voltak őszinték. Nálunk használatos volt a „nicht vor dem Kind”, azaz „ne a gyerek előtt” kifejezés, ennek ellenére állandóan buktak ki a csontvázak a szekrényből: félszavakból, tekintetekből elcsípett veszekedésekből észleltük, ha baj volt. A nagyszüleim a két világháború között voltak fiatalok, abban a korszakban önvédelemből is titkolóztak, természetes volt a visszafojtás, a ki nem mondás. Ugyanakkor érezhető, hogy nagyon sűrű, gazdag, ízes életük volt, amilyen ma már nincs.

Ilona Sárközi-Nagy: Rengeteg feszültség, fojtott frusztráció volt az én szüleimnél is. Az összes energiájuk arra ment rá, hogy igyekeztek biztos a stabil egzisztenciális, anyagi hátteret megteremteni. Ebből fakadóan számos konfliktus adódott, amit próbáltak leplezni, de a gyerek nem hülye, látja, érzékeli azokat. Ha nekem van valami problémám a gyerekem nyelvén megpróbálom megbeszélni vele, hogy értse. Ha erről nincs kommunikáció, akkor benne marad, dolgozik benne. A nagyszüleim kora egészen más világ volt. Az édesanyám például magázta az apukáját. Emiatt eleve volt egyfajta távolságtartás közöttük, nem is tudom elképzelni róluk, hogy mondjuk összeölelkeztek volna. Volt egy egyezség, hogy a nagyapám tartja el a családot, a gyerekekkel pedig nagymamám foglalkozik, emiatt is lehetett, hogy édesanyám és az anyukája között szoros, erős érzelmi kötődés élt, míg a nagyapámmal szemben egy visszafogott, tiszteletteljes magatartás volt a jellemző. Nyilván, ahogyan ő, én is nagyon szerettem a nagyapámat, de alig mertem hozzászólni. A fiam a nagyszüleivel közvetlenebb, nyitottabb viszonyban van, mint ahogy a szüleivel is, remélem, hogy ez ad neki egy olyan érzelmi biztonságot, amiből táplálkozhat felnőtt korában.

© Fotó: Molnár Péter
© Fotó: Molnár Péter

Megállították az öröklődés sodrának bizonyos részeit és tanulva a saját gyerekkori nehézségeikből, tudatosan mást adnak tovább gyerekeiknek.

Gergely Máté Kiss: Ha valaki, én nem vagyok tudatos a gyermeknevelésben, de a szőnyeg alá seprés elleni küzdelem zsigeri bennem. Kissé a szüleim is továbbvitték az elhallgatás módszerét, én irtózva ettől igyekszem a gyerekeimnek mást átadni. Hozzá kell szokniuk, hogy vannak problémák; hogy nap, mint nap felmerül valami, amiben eltérőek a nézeteink, de megbeszélve nem engedjük, hogy a bolha elefánttá nőjön bennünk. Ma már sokszor anyámnak sem hagyom, hogy kibeszé­letlenül maradjon egy-egy elgondolása. Az ilyen húzósabb időszakok, mint ez a próbafolyamat, megnyomnak kicsit mindannyiunkat. Valahol ez jó, mert az agyonterhelt, szélsőséges helyzetekben jobban látom a gyengeségeimet. Többször kaptam magam azon, hogy nem jól reagáltam. Óhatatlanul továbbgördül a gondolat: hogyan bánok másokkal, a családommal, a gyerekeimmel. Johnny Deppnek van egy mondása, ami gyakorta eszembe jut. Őt korán elhagyta az apja, egyetlen tanáccsal látta el: „ha szembejön veled valaki, aki bántani akar, nézz körül, vedd fel az első követ, amit találsz, és vágd neki”. Nagyon vallásosan neveltek, ma is így élek. Ez a történet tökéletes ellentéte annak a keresztény filozófiának, amire én is nevelem a gyerekeimet, de ennek a tanácsnak a szimbolikája másként csapódik le az értelmezésemben. Az ember legalább vegye „kézbe” a gondot, hogy megérezze a súlyát, hozza fölfelé magában a bajt, és szembesítse ezzel a másikat. Nem lehet egy életen át eltűrni a bántást, elfojtani az érzéseket. Feloldásra váró ellentmondás ez az életemben.

Ilona Sárközi-Nagy: Óhatatlanul meghallom édesanyám hangját belőlem kiszólni, de ma már egészen más világban élünk, más körülmények között, adja magát, hogy másként is.

Gergely Máté Kiss: Bármennyire nyomorúságos volt a nagyszüleink élete, és az anyuék is mennyire igyekeztek, hogy egyről a kettőre jussanak, nem tartom ezeket a tényezőket igazán fontosnak. Ha van egy picike lángnyi szeretet két ember között, akkor az idők során ez a gyermekkori tehertétel még az előnyére is válhat. Én nem az anyámmal nőttem fel. Én voltam az egyetlen, aki már gyerekként nemet mert neki mondani. Apám beteg volt, az anyám pedig úgy döntött, hogy ne legyek jelen, amikor anyagi és egészségügyi nehézség van otthon, ezért nagy­anyámhoz adtak. Öcsém otthon maradt, sokkal szelídebb ember lett. Sokáig a gondom volt, hogy nem tudok megbirkózni a dolgaimmal, mert nem küzdöttem meg igazán anyámmal soha. Nehéz volt az ő természetét nélkülözni. Húsz évem „ment rá” a magamból kidolgozásra, a szembesülésre, de ma úgy látom, nem származik hátrányom ebből. Nem volt véletlen, sokat tanultam, már hálás vagyok ezért. Sok múlik azon, hogy az ember kikkel találkozik útközben. Mi másból merítkeznénk egy ilyen darabban, ha nem lennének olyan terhek az életünkben, amikkel szembe kellett néznünk. Dolgozni viszont csak azzal tudunk, amiket már megemésztettünk, amik már nem nyomnak.

Emlékeznek olyan szituációra az életükben, amelyre ma úgy gondolnak, hogy „meg kellett volna tenni, ki kellett volna mondani”?

Ilona Sárközi-Nagy: Hajlamos vagyok sokáig rágódni valamin, de kezdem megtanulni annak elfogadását, hogy akkor épp azt nem tettem meg, és így megyek tovább; nem véletlen, hogy adott helyzetben nem úgy, és nem azt mondtam vagy tettem. Nem kell megbánnunk a döntéseinket vagy a nem döntéseinket, mert ezek nevelnek.

Gergely Máté Kiss: Az a típus vagyok, aki még a hülyeségét is meg tudja magyarázni. Egyébként kutyául tudok lenni a bűntudattól. Amíg feloldódik bennem, addig mindenki szenved körülöttem…

Ilona Sárközi-Nagy: Tulajdonképpen te vagy Jadviga.

Gergely Máté Kiss: Olykor. Azt veszem a legrosszabb néven magamtól, ha álarc mögé bújok. Borzasztó dolog, ha az ember „leviselkedi” magát, állandóan visszahúzódik a saját teknőspáncéljába. Nehezen bocsájtom meg magamnak, ha nem vagyok őszinte adott szituációban.

A cikk folytatását itt olvashatja.