Beszélgetés Ráckevei Annával, a Csokonai Nemzeti Színház igazgatónőjével és Gemza Péter művészeti vezetővel
Július elseje óta vezetik a Csokonai Színházat. Hogyan értékelik az indulást? Mi az, ami változatlan marad, és mi lesz más a korábbi időszakhoz képest? Új munkakörük mellett tudják-e gyakorolni eredeti hivatásukat?
Ráckevei Anna: Szerencsés, hogy ketten pályáztunk, és végül nyertünk az igazgatói pályázaton, mert az én magyarországi színházi tapasztalataim Péter nemzetközi tapasztalatával ötvöződhetnek, és többek között ez jelenti a folyamatosságot az előző időszakhoz képest. Vidnyánszky Attila személyében a kettő együtt volt meg. Péternek a francia kapcsolatai az erősebbek, így ebbe az irányba várható és tapasztalható elmozdulás Attila keleti orientációjához, képzettségéhez, kapcsolataihoz képest. Mindenesetre a nemzetközi kapcsolataink fenntartását illetve erősítését mi magunk is ugyanolyan fontosnak tartjuk, mint a korábbi vezetés. Ennek konkrétumai az idei évadban az Arthur, le pecheur de chaussures című gyerekeknek szánt előadásunk Christian Paccoud-tól, akit a debreceniek már jól ismernek, az Antigone a román Anca Bradu rendezésében és a kanadai Nancy Huston Iokaszté királyné című darabja Péter rendezésében, ami magyarországi ősbemutató lesz. A következő évadra is folynak már az egyeztetések hasonlóan magas kvalitású színházi alkotókkal. Azért is érzem szerencsésnek magamat, hogy Péterrel szövetkeztem, mert ő a színház gyakorlati irányításában is rengeteg súlyt képes levenni a vállamról. Pusztán emiatt lehetséges, hogy színésznőként is aktív tudok maradni. A Déri Múzeummal közös irodalmi estjeinken láthat-hallhat engem a közönség, és én játszom majd az Iokaszté királyné címszerepét, a korábbi színészi munkáim továbbvitele mellett.
Gemza Péter: Világos volt mindkettőnk számára, hogy a kezdés nem lesz könnyű. A társulatban, a művészeti és gazdasági vezetésben, mindenütt új emberek vannak, illetve a régebben itt dolgozók közül is sokaknak változott a beosztása, feladatköre. Időbe kerül, míg mindez összecsiszolódik, ugyanakkor a szokásos színházi üzemnek zavartalanul működnie kell. Kellett volna pluszban még vagy két-három nap hetente. Egyéb, kifutó, külsős színházi munkáim is belezavartak az évad elejébe. Abszurd módon még a felújított Erkel Színház megnyitása is nekünk okozott problémát, mert a Magyarországon fellelhető operaénekesek kilencven százaléka ott énekelt szeptembertől, ezért a mi évadunk nem tudott az eredetileg tervezett módon Vajda János operájával elindulni, hiába volt készen már az előző évad végére. A korábbi társulatból sok prózai színész távozott, ezért a korábbi előadásokat nehéz tovább játszani, így mindenképpen újakkal kellett indulnunk. A helyzetből adódóan ráadásul nagyon későn, csak áprilisban tudtuk elkezdeni az új évad tervezését. Szóval hamar kiderült, hogy a folyamatos döntéshozatal, a szervezési feladatok, a feladat-meghatározás és számonkérés, a rendszer átlátása és újrafogalmazása, valamint a napi ügymenet levezérlése annyi időmet elveszi, hogy az októberre tervezett bemutatómat nem lehet megtartani. S logikus is volt, hogy az én bemutatóim csússzanak tovább, hiszen azokat lehetett az évadon belül a legkönnyebben elmozdítani. A külsős rendezéseket feladtam, hogy minél többet itt tudjak lenni, az erőimet ide tudjam koncentrálni, de a művészi ambícióimat nem adom fel, művészeti vezetőként is szeretnék tovább dolgozni mint koreográfus és rendező. Az idei évadban két előadást koreografáltam, a November Nightt és a Don Perlimpínt, kettőt fogok rendezni, az First Love című Beckett-darabot, valamint az imént már említett Iokaszté királynét. A következő évadban már kevesebbet vállalok rendezőként, hogy például hosszabb próbafolyamatok biztosításával illetve minden más elképzelhető módon előadásaink általános művészi színvonalának emelkedését tudjam biztosítani.
Mely területeken szükséges az erősítés, mit lehetne még jobban csinálni?
R. A.: Mivel a vezetésben szinte mindannyian újak vagyunk, sok erősíteni valónk akad: például tisztáznunk és tudatosítanunk kell az új feladatköröket, pontosítani a belső kommunikációt. Igyekszünk személyes hiányosságainkat is mielőbb kiküszöbölni, és gyorsan tanulni a hibáinkból. A külső kapcsolataink működtetésében is akad javítani való. Az énekkarunk illetve prózai színész társulatunk létszáma a még egyáltalán lehetséges minimum közelében stagnál, feladatainak ismeretében a művészeti műhely taglétszámában erősítésre szorul, valamint a műhelyekben is szükség volna néhány új munkatárs felvételére.
G. P.: Az eltelt félév során sajnos egyetlen rendezőnknek sem sikerült annyi időt biztosítanunk az előadása elkészítésére, amennyit szerettünk volna, illetve amennyire ténylegesen szüksége volt. Ennek ellenére valamennyi elkészült előadásunkra akkora az érdeklődés, hogy jóval többször is játszhatnánk, mint ahányszor tudjuk. Az új munkatársi gárda és az évad eleji túlzottan nagy vállalás okozta azokat a hiányosságokat, amelyek kifelé szervezetlenségnek tűnhetnek, de belülről már jól látszik, hogy a rendszer egyre több elemét uralni tudjuk. Ennek kifelé is látható jele például, hogy a Víg Kamaraszínház egyre inkább „szalonképes” műszakilag és kinézetében is. Egyre szervezettebbek, összetartóbbak vagyunk, egyre jobban tudja mindenki a dolgát, az új rendszeren belüli helyét és kapcsolatait. Lassan mindenki belakja az új pozícióját, ki tudja alakítani a maga munkamódszerét, ezáltal növeli hatékonyságát.
R. A.: Az előző évadhoz képest több mint húsz százalékkal nőtt a bérleteseink száma, ami nyilván a megelőlegezett bizalomnak köszönhető.
G. P.: Ez azt jelenti, hogy nem pártoltak el tőlünk a Vidnyánszky Attila színházát kedvelők, ugyanakkor egy másik közönségréteg is visszatért a színházba. A műsorstruktúránkon belül van egy réteg, ami a korábban is képviselt költői színház esztétikájának továbbvitele. Ugyanakkor több lett a szórakoztató és a zenés elem, nagyobb a műfaji változatosság, ami szándékunk szerint nem jelenti a minőségi elv feladását.
R. A.: Előrehaladott állapotban van a következő évad tervezése. Izgalmas és sokrétegű program várható a középkor-kereszténység gondolatkör jegyében.
G. P.: Igen, a jövő évadunk gyakorlatilag már most összeállt, a darabok és rendezők nagy része le van egyeztetve, ami már egészen másfajta gondolkodást tesz lehetővé. Nagyobb rálátást biztosít, jobb döntéseket lehet hozni, hosszabbak az előkészítési fázisok.
R. A.: A DESZKA Fesztivál programja is szépen formálódik a nem-emberi színpadi megjelenítésének jegyében, vadonatúj szekcióval…
G. P.: Színházi kultúránk és az európai műveltség bölcsője a görögség. Hogy erről az alappillérről gondolkodjunk az első évadunk során, az számunkra nagyon fontos. A görögség szabta meg tulajdonképpen a következő évi DESZKA alapgondolatát is: hogy a kortárs kultúrában hogyan lehet megjeleníteni azt a bizonyos nem-emberit. Innen vezetett a gondolatunk a tánchoz és a bábjátszáshoz. Onnan pedig tovább a debreceni származású és európai jelentőségű Blattner Gézához. A következő DESZKÁT gyakorlatilag az ő emlékezetének szenteljük. „Az élet színháza” gondolat megvalósítása tekintetében látjuk fontosnak, hogy a családok együtt is jöhessenek színházba. Távlati tervként megpróbálunk a hétvégi napokra olyan programokat szervezni, amelyeket gyerekek és felnőttek közösen látogathatnak. Érzékeljük erre az igényt, és szeretnénk generálni is. A Gördeszka szekció is ennek a jegyében születik a DESZKÁ-n. Kortárs magyar színpadi szövegek, amelyek gyerekeknek szólnak. Ez lesz a bevezetője a hosszú távú hétvégi programsorozatunknak.
R. A.: Sikerként könyvelhető el a városon belüli kulturális intézmények közötti szorosabb együttműködés is. A többi új intézményvezetővel egyre nyitottabban és kíváncsibban figyeljük egymás munkáját, keressük a kapcsolódás lehetőségeit, szövetségesként tekintünk egymásra. Az összefogás szép példái az irodalmi estjeink a Déri Múzeumban, a Kölcsey Központ támogatásával megvalósított Légy jó mindhalálig produkciónk és a már emlegetett DESZKA Fesztivál, amelynek szervezésében és előkészítésében a MODEM-mel és a Vojtina Bábszínházzal dolgozunk együtt. A város művészeti iskolái is nagyon aktívak, ha jól megtaláljuk a helyüket, lelkesen vesznek részt a közös munkában.
G. P.: A havi rendszerességű irodalmi est sorozat teljesen új kezdeményezés. Kísérleti jelleggel indítottuk el, de olyan nagy igény mutatkozik rá a városban, hogy megtartani és továbbfejleszteni szeretnénk. Folyamatos telt házzal megy. Nagy szó és nagy lehetőség, hogy a Déri Múzeum díszterme hónapról-hónapra megtelik a magas irodalmat értő és kedvelő emberekkel, akik örömmel és nyitottan várják az új felfedezéseket és élményeket. Számunkra ugyanakkor azért is fontosak ezek az alkalmak, mert szélesebb művészi kontextusba tudjuk helyezni általuk azokat az előadásainkat, amelyekhez kapcsolódnak.
R. A.: Megújult a honlapunk, egyre többen érdeklődnek a vasárnap délutáni vetítéseink iránt.
G. P.: Az új honlap vizuálisan letisztult, könnyen áttekinthető, és illik hozzánk, mert a művészeti elképzelésünkhöz alakult. Önmagában is szép gondolat és élmény figyelni, ahogy a szürke alapfelületek az évad előrehaladtával egymás után telnek meg színekkel és formákkal, ahogy egyre nagyobb teret nyer az élet. A vasárnapi vetítésekkel pedig a négyszázötven éves William Shakespeare-t ünnepeljük az egész évadon át, ezzel megelőlegezzük a Shakespeare-évet, és a debreceni közönségnek házhoz hozzuk a világ vezető színjátszását. Az alapgondolat hasonló a DESZKA Fesztiváléhoz, amely a magyar nyelvterület mindenkori legizgalmasabb kortárs drámáit köti csokorba a debrecenieknek, és a szakmai programokon keresztül kulcsot is ad hozzájuk, hogy minél jobban érthető és befogadható legyen a kortárs művészet. Büszkeséggel tölt el, hogy havi műsorainkat nézve Magyarországon egyedülálló módon színes a programkínálatunk.
Hol tart a Csokonai Színház az új társulat építésében? Mik a távlati célok?
R. A.: A közös munkák, a közös erőfeszítések, az együtt elért sikerek hozzák össze az embereket. A belülről meginduló kohézió tud igazán értékes társulatot formálni. Az ehhez szükséges és erre alkalmas munkatársakat próbáljuk megtalálni, akik képesek megteremteni ezt a belső kohéziót. Ez igazi közösségi feladat és életre szóló élmény, ha megvalósul. Minél jobb a belső emberi közösség, annál erősebb a színház. A fiatalok energiáit is ebbe az irányba igyekszünk terelni. Szoros kapcsolatban állunk a Kaposvári Egyetem Művészeti Karával, az ottani színészhallgatókkal folyamatosan együtt dolgozunk, próbálgatjuk egymást, ismerkedünk, és egy alapszerződést is sikerült tető alá hoznunk a két intézmény között. Amúgy is sok fiatallal dolgozunk, akikkel közösen formáljuk és alapozzuk jövőbeli életünket.
G. P.: Debrecen legnagyobb kulturális intézményeként szeretnénk megmaradni az ország második legfontosabb operajátszó helyének, szeretnénk megfelelni a felénk áradó bizalomnak, amit az mutat leginkább, hogy minden előadásunkon folyamatos a telt ház, és arra törekszünk, hogy továbbra is a város meghatározó kulturális szereplőjeként tartsanak minket számon.
Lejegyezte: Mispál Attila
