„Az egész életem szerencsék sorozata” – Beszélgetés Rózsa László színművésszel eddigi pályájáról, a Csokonai Színházban játszott szerepeiről

Rózsa László két éve szerződött a Csokonai társulatához, s azóta számos szerepben feltűnt. Az Időfutárban és a Jeruzsálem című tantermi előadásban a fiatalabbak ismerhették meg, az előző évadban már a Három nővér Tuzenbachjaként lépett a színpadra, majd az Oszkár és Rózsa Mamival vendégszerepeltek számos helyen Kubik Annával. A prózai szerepek mellett bizonyítani akart a zenés műfajban is, így kapta meg Clyde szerepét az évadnyitó musicalben, a Bonnie és Clyde-ban. Ha önkritikus hajlamát nézzük, nincs könnyű útja a színészi pályán, de a kitartása és az elkötelezettsége látszólag mindent legyőz. A Feydeau, avagy egy próba története próbáinak szünetében beszélgettünk.

Az Oszkár és Rózsa Mamit sok helyen bemutattátok, a Három nővér több POSZT díjat kapott, és a legjobb előadás lett a Vidéki Színházak Fesztiválján. Hogyan fogadod a sikert?

Rózsa László (Fotók: Máthé András)
Rózsa László (Fotók: Máthé András)

A budapesti Három nővér után meghatott a taps, öröm volt látni, hogy az előadás, amit végigjátszottunk, tényleg adott valamit a nézőknek, hogy talán valóban többek lettek általa. Ebben a tapsban benne volt a köszönet. Mi legalábbis ezt éreztük. Bár sok ismerős volt a nézőtéren, lehet ez is közrejátszott az előadás sikerében.

A siker kapcsán önkéntelenül felmerül benned ilyenkor a kétely is?

Feszült vagyok ezeknek a helyzeteknek a megítélésében. Tele vagyok kérdésekkel.

Játék közben, a színpadon is le kell küzdened ezt a feszültséget?

Előadás közben el tudom engedni, akkor átlényegülök valami mássá, együtt folyok a történettel és megfeledkezem a saját kicsiségemről, a kis hétköznapi valóságomról, a korlátaimról. De amint legördül a függöny, újra sorakozni kezdenek a kérdések.

Vannak rituáléid, amivel oldod ezt a helyzetet?

Hangi- és fizikális bemelegítéssel kezdek, ami gondolom, hogy pszichés ráhangolódás is az előadásra. A testemet muszáj belendítenem, anélkül nem tudnék színpadra lépni, aztán a kezdés előtt elszívom az utolsó cigimet és mantrázom egyet.

Ez a mantra mindig ugyanaz?

Azoktól kérek segítséget, akik már nincsenek mellettem, de tudom, figyelnek engem. Hiszem, hogy hallanak és fogják a vállam, miközben játszom.

Az anyai nagyszüleid, Simor Ottó és a nagymamád, Tikos Sári szerepet játszottak abban, hogy színész lettél? Utánuk van egy hiátus, majd jöttél te, aki mindenáron színész akartál lenni…

Biztos, hogy volt szerepük a döntésemben. Nagyapám egyébként tiltotta édesanyámat, hogy ezt a pályát válassza. Azt gondolta – kiszolgáltatottságából fakadóan – ez nem egy nőknek való szakma. Elképzelésem sincs, hogyan vélekedett rólam. Sose kérdeztem, és ő sosem mondta. Hát igen, gyerekként azt gondoljuk, mindenre van idő, pedig valamire már nincs. Jó lenne egyszer az ő szemükkel látni magam. Ők, a maguk idejében példák voltak, erről magam is bizonyosságot nyertem, mikor ide szerződtem. Nagy emberek nagy aurával, nagy űrrel és sok-sok vörösborba áztatott sztorival a hátuk mögött. Komolyan vették a színházat és a színházban önmagukat. Ha felmegyek a nézőtéri büfébe és ránézek arra a tablóra, tudom, ők ma sem csak képek a falon, vagy egy a nevüket viselő stúdióbérlet, követendő példaképek és élő fogalmak és mérföldkövek. Hogy azt folytatom-e amit ők abbahagytak? Erre így már vicces lenne válaszolni… Igen, elképzelhető, hogy miattuk is választottam a színészetet, de biztos az is közrejátszott, hogy ebbe nőttem bele. Folyamatosan itt voltam a színházban. Ha az édesanyám jött interjút készíteni, mindig vele tartottam és barangoltam az épületben. Jó játszótér volt.

Húsz éves voltál, amikor nagyapád meghalt. Beszéltél vele a színészetről?

Tikos Sári és Simor Ottó
Tikos Sári és Simor Ottó

Nem kellett faggatni, mondta ő magától is. Én az ő színészetéből gyerekként csak annyit érzékeltem, hogy, ha elmegyünk sétálni mindig, minden szembejövő embernél meg kellett állni beszélgetni. Hangosan, nagyon hangosan. Ottókámat megkérdezték, Ottókám pedig mesélt, mesélt. Azt mondják, hogy ha ő a Csapó utcán megszólalt, a Nagytemplomban félbeszakadt az istentisztelet. Amikor az Adyba felvételiztem, együtt készültünk fel, ami csodálatos volt. Együtt kerestük a verseket. Később társadalomismeretből csináltam egy előrehozott érettségit, amiben a rendszerváltozás előtti és utáni színházat vizsgáltam. Vele is csináltam interjút arról, hogy élt meg bizonyos szituációkat. Ha ez nem lett volna, őt is sokkal kevésbé ismertem volna. Abban az időszakban nagyon aktívan voltunk együtt.

Hová felvételiztél?

Én? Mindenhova. Extrém izgulós vagyok. Ha kiélezett helyzet van, és jól tudom, könnyen el lehet csúszni, el is csúszok. Nem vagyok jó felvételiző alkat.

Így jött Marosvásárhely?

Igen. Én színész akartam lenni, nem érdekelt különösebben az, hogy hol, csak azt tanulhassam, ami igazán érdekel. Vásárhelyre kevesebben jelentkeznek, így nagyobb az esély, hogy az ember bejut, miközben az oktatás színvonala nagyon jó.

Azt írod a színház honlapján, hogy Erdélynek nagyon sokat köszönhetsz…

Legfőképp azt, hogy ott szerelemre leltem. Rengeteg mindent köszönhetek az ottaniaknak: a tanáraimnak, osztálytársaimnak. Nagyon komplex csomagot kaptam, és egy életre elegendő feladatot. A magam számára a legfontosabb, hogy soha ne eresszem el magamból a gyermeket. Mindig legyek kíváncsi, mindig merjek álmodni és soha ne felejtsek el gondolkozni. Hihetetlen mennyiségű szeretetet és békét kaptam és hiszem, hogy sokkal emberebb ember lettem általuk. Alázatosabb mindenképp.

Megértőbbek, empatikusabbak, másképp közelítenek egymáshoz?

Biztos. Egészen szoros emberfogásban éltük meg ezt az öt évet. Nem voltak az osztályon belül intrikák, nagyon összetartó, szeretetteljes közeg voltunk. Annyi mindent tanultunk magunkról és egymásról, a másik szeméből magunkról. Egész világokba nyertem belepillantást, amiknek a létezéséről mindaddig sejtelmem sem volt. Mai napig tartjuk a kapcsolatot, amikor csak lehet.

Hiányoznak?

Nagyon. Vicces, de szépen lassan körém gyűlnek újra. Erdélyben valahogy teljesen máshogy vannak együtt az emberek, jobban figyelnek, őszintébben kapcsolódnak egymásra, nyitottabbak egymás felé, legalábbis én ezt kaptam, ezt éreztem. Ez a szeretet az én mániám. A nyitottság és a szeretet. Őszintén gondolom, hogy ez a legfontosabb. Szeretni kell, nincs mese… Hasonló közeg van itt is a Csokonaiban. Nekem hihetetlenül fontos, hogy a kollégáimmal őszintén tudjak beszélgetni és ne kelljen attól félnem, hogy olyat mondok, amivel esetleg megbántom őket, mert ez fel sem merül. Megöleljük, bíztatjuk egymást. Ott állunk egymás mögött. De fenéken is billentjük, a másikat, ha azt gondoljuk, éppen arra van szüksége.

Milyen volt egy ilyen közegből hazajönnöd? Otthonra találtál újra Debrecenben?

Rózsa László
Jeruzsálem című előadásban.

Nehéz volt. Nem tudom, talán azért, mert másra számítottam, azt hittem, hogy ismerős lesz és egyáltalán nem volt az. Azt az időszakot, amikor kimentem Vásárhelyre, azért éltem meg nehezen, mert akkor dolgoztam fel a sok kudarcot, ami előtte ért: hogy nem vettek fel oda, ahová menni akartam. Egy másik országban voltam teljesen egyedül. Az osztályfőnökeim sok szép helyet ajánlottak, ahol jól kisírhatom magam, s amiért utólag is hálás vagyok, tényleg szép helyek voltak, de így is nagyon húzós félév volt, amiből a szerelmem húzott ki. Sokat köszönhetek neki, de legfőképp azt, hogy elkezdtem tudni értékelni azt, amiben voltam. Sok mindent elfogadtam magamon, magamban, amitől korábban idegenkedtem. Visszajönni Debrecenbe legalább olyan nehéz helyzet volt, mint alkalmazkodni Vásárhelyhez. Nehezen rázódtam vissza. Jó rendezőkkel dolgoztam, jó előadásokban, de valami miatt nem tudtam beleengedni magam az ittlétbe. Meg kellett ismerjem a kollégáimat is. Nekem kell az otthonos, szeretetteljes közeg, hogy dolgozni tudjak.

Otthonról hozod azt a békés közeg iránti vágyat?

Gondolkodó és hinni tudó családba születtem. Példaértékű, ahogy a szüleim kezeltek bennünket és egymást is. Nagyon szeretjük és tiszteljük egymást. És olykor türelmesek is vagyunk. Két éve veszítettem el a legfőbb rajongómat, az én drága, szürkületszemű, ázottveréb nagymamámat, most nagy bajban vagyok, hogy ki fogja nekem kiizgulni a Kossuth-díjat…

A Csokonai Színház megadta a lehetőséget, hogy megmutasd magad. Több főszerepet is játszottál már az elmúlt években felnőtteknek szóló és ifjúsági darabokban is. Panaszra ilyen szempontból biztos nincs okod…

Nincs. Nagyon sok bizalmat kaptam és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy mindennek legalább egy részét visszaforgassam. Kíváncsiak rám és ezért hálás vagyok. Az egész életem szerencsék sorozata. Az, ahogy a Bányaiba kerültem, onnan az Adyba, onnan Vásárhelyre, onnan Szatmárra, ahogy onnan visszakerültem ide. A kudarcok is, amik útközben értek pont akkor jöttek, amikor váltanom, változtatnom kellett. Szükségem volt ezekre a pofonokra, hogy most az lehessek, aki. És szerencsés vagyok, mert hallathatom a hangom, mert folyamatosan újabb és újabb kihívások érnek, rengeteget tanulhatok és tapasztalhatok akár rendezőktől, akár színészkollégáktól, akár körülöttem lévő, színháztól független emberektől. Lehet ez alkati kérdés, de ha így van, akkor ezért vagyok hálás. Szatmár csodálatos két év volt. Olyan előadásokban játszhattam, mint a Sirály, az Antigoné vagy a Kövekkel a zsebébenben, amik bekerültek a tarisznyámba, amiket magammal tudok vinni. Dolgozhattam többek között Babarczy László tanár úrral is.

Miért hagytad ott?

Naiv voltam és azt gondoltam, talán nem kell lemondanom az egyikről a másik javára. De az élet nem így működik. Nagyon nehéz döntés volt, hisz Szatmáron bíztak bennem, jó lehetőségeket kaptam. Az első szárnybontogatásaim ott voltak, amit nem tudok eléggé meghálálni, de végül úgy határoztam, hogy hazajövök.

Melyik debreceni munkádra emlékszel vissza szívesen?

Rózsa László, Kubik Anna
Kubik Annával az Oszkár és Rózsa Mami című előadásban.

Először Madák Zsuzskával csináltam a Jeruzsálemet, a tantermi előadást. Nála éreztem azt először, hogy teljes mértékben át tudom adni magam neki színészként, mert amit mond, amit kér, abban teljesen megbízom. Életem nagy találkozása Tengely Gábor, pedig ez is egy véletlenből fakad, mert az első közös munkánkban, a Hessmesében nem is én játszottam volna. Nagyon szép munkakapcsolat alakult ki köztünk. Maximalisták mindketten.

Biztos nem véletlenül emeled ki épp a maximalizmusukat, mert színházi berkekben lehet tudni, hogy te is hasonlóan viszonyulsz a munkáidhoz. Alázatos színész vagy, időben érkezel, igyekszel megfelelni a rendezői kéréseknek. Magaddal szemben is magas követelményeket állítasz fel?

Perfekcionista vagyok, de ez az agyamra is megy. Nyomorgatom is magam rendesen, s talán soha nem leszek elégedett magammal úgy, ahogy kellene. Pedig akár lehetnék. Nyilván nem sikerülhet mindig minden jól. Sajnos. Minden néző számít, és nem engedhetem meg magamnak, hogy estéről-estére ne a tőlem telhető legtöbbet tegyem eléjük. Kár, hogy olykor nem lehet kiszólni a nézőkhöz, hogy esetleg jöjjenek vissza később, addig összeszedjük magunkat.

Mi történik akkor, ha úgy érzed, nem jól sikerült valami?

Akkor rosszkedvű leszek, gyötrődök, dühös vagyok, mert nem tettem meg mindent, figyelmetlen voltam, nem koncentráltam, pedig két órán keresztül koncentrálni nem a legnehezebb dolog a világon. A Három nővér például egy fantasztikus előadás, Ilja Bocsarnikovsz egy jó rendező, de úgy érzem, hogy Tuzenbach szerepe nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Láttam Ilján és ő is látta rajtam. Jó instrukciókat kaptam, meggyőzött arról, amit kért és meg is próbáltam átadni magam ennek a próbafolyamatnak, de nem jött össze. Ezért is jó, hogy a Learben újra együtt dolgozunk. Edgarból eddig még csak pontok vannak meg. Ilja ezeknek a megtalálásában segített, a pontok már meg is vannak számozva, nekem már csak össze kellene kötnöm őket, hogy egy teljes képet kapjunk. Most ez a feladat. Együtt fejlődünk. Szép feladat és izgalmas munka.

Az évadot a Bonnie és Clyde férfi címszerepével kezdted. Vonzott, hogy a zenés műfajban is kipróbáld magad?

Imádom az akadályokat és a kihívásokat. Amikor Péterrel (Gemza Péter, igazgató – a szerk.) beszélgettünk erről az évadról, és elmondta a négy prózai szerepet, amiben az évadban számolt velem, rögtön megkérdeztem, hogy zenés előadásban leszek-e. Kicsit meglepődött, és azt javasolta, hogy menjek el a Bonnie castingjára. Amikor még az Adyba jártam, meggyőződésem volt, hogy zenés színésznek kellene lennem. Pedig erre senki sem bátorított, esküszöm. Ezért is vártam nagyon a Bonnie-t, mert tudtam, hogy mindentől eltér majd, amit eddig csináltam. Kétszer vagy háromszor annyi munka volt, mint egy prózai előadásban részt venni, hisz a dalokat már nyáron el kellett kezdeni tanulni. Dargó Gergő, az előadás zenei vezetője sokat segített nekem ebben. Féltem ettől a musicaltől, de ezt vártam a legjobban. Tudtam, hogy nem lesz tökéletes, mert nem lehet az, hisz ez egy nagyon nehéz és komplex műfaj. Sajnos van olyan, hogy megteszel mindent, de az nem elég. Ennyi vagyok, itt tartok most, remélem, van még bennem feljebb.

A harmadik darab, amelyben szerepelsz, egy Feydeau átirat Adelaide Pralon rendezésében. Az előadás bemutatója betegség miatt márciusra tolódott, de a produkció teljesen elkészült. Milyen volt a próbafolyamat?

Feydeau, avagy egy próba története próbaképek
Feydeau, avagy egy próba története próbáján.

Adelaide lenyűgöző rendező, lenyűgöző fantáziával. Annyira színházban gondolkozik, kreatív és színes, hogy minket is kinyit és vonz ez a játékosság. Szinte gyerekké váltunk magunk is újra. Nagyon szeretem az olyan próbákat, amikor elkacagjuk magunkat, amikor csináljuk a jeleneteket, mert ez egy szép állapot. A Feydeau egy keretben játszódó történet: betörünk a színházba, és egyszer csak ott találjuk a nézőket és mindenkiből kitör a játék iránti vágy, hogy most talán összejön a csoda, és mutathatunk valamit a nézőknek. Elkezdünk próbálni és megszületik egy előadás. Én pont egy lámpalázas srácot játszom az elején… menni fog, úgy hiszem.

Lehetőséget ad arra, hogy megmutassatok valamit a munkátokból?

Abszolút. Rengeteg kiszólás és nagyon sokféle játék, játéklehetőség van az előadásban. Nagyon nagy színészi kihívások, és ha elkapjuk a fonalat, bravúros előadássá válhat. Szerintem nagyon nehéz komédiát játszani, hihetetlen fegyelem és technikai tudás kell hozzá és jó ritmikai érzék. Ha ez mind összejön, és működik egyfajta játékosság és felszabadultság is, akár valami csoda is születhet. Érdekes volt az is, hogy ez egy improvizációra építő darab, ami hozzám – a próbafolyamat alatt is bennem lévő feszültség miatt – nem áll közel, de ez a próba nagyon jó élmény volt. Iljával tavaly épp az élvezhető oldalát veszítettem el a próbának, mert annyira jól akartam csinálni. Közben nem ez a lényeg, hanem hogy kísérletezz, játssz. Szívügyünk lett ez az előadás, és örülök, hogy hamarosan bemutatjuk.

Mindannyian nagyon szoros időbeosztásban éltek. Mire marad időd a próbák, előadások mellett?

Édesapámtól megtanultam az aktív pihenést, ami sokat segít, aztán két éve elkezdtem edzeni, nap, mint nap, és már hiányzik, ha nem csinálom. A másik, amit imádok: a nyelvtanulás. Van egy harminc perces napi penzumom és jó arra gondolni, hogy a munkám mellett csináltam valami mást is. Aztán imádok olvasni. Hullámokban tör rám a vágy, azt hiszem megértem rá. Olvastam gyerekkoromban is, de nem nagyon voltak olyan könyvek a közelemben, amikről azt gondoltam, nekem valók, hozzám szólnak. Most azonban rengeteg jobbnál jobb olvasásélményem van. Most éppen a Bogártól kapott Murakami Haruki Kafka a tengerparton-ját olvasom.

Vannak terveid a közeljövőre?

Szeretnék apa lenni. Szeretném kipróbálni magam filmben, és szeretnék itt maradni Debrecenben, mert ebben a városban lehet élni, csodát csinálni és szeretnék ennek a részese lenni. Ó, és szeretnék öt centivel magasabb lenni, ha lehet…

 

Vajland Judit