Verona, 1301

„Mi a név? Mit rózsának hivunk, / Bárhogy nevezzük, éppoly illatos. / Ha Rómeót nem hívják Rómeónak, / Szakasztott oly tökéletes marad / Akármi néven…” – dühöng tehetetlenségében Júlia az erkélyen. A tizenhárom éves lány most tapasztalja meg a generációkon keresztül hagyományozott gyűlölet képtelenségét. Hiszen neve miatt gyűlölnie kellene azt a fiút, akibe pár órája beleszeretett. A fiatalok képtelenek elfogadni a családjaik által támasztott normát. Nem akarják gyűlölni, akit gyűlölniük kellene, és nem akarják összekötni az életüket azzal, akit nem szeretnek. „Amikor egy tragédiában úgy dönt valaki, hogy meghal, akkor az emberség mellett dönt. (…) A tragikus hős nem tud kompromisszumot kötni az embertelenséggel – elképzelhetetlen lenne, hogy Antigoné meggondolja magát, vagy Oidipusz vállat vonva úgy dönt, hogy mégsem vakítja meg magát” – fogalmaz Edward Bond, angol drámaíró, kortárs színházi gondolkodó. Rómeó és Júlia sem dönthet másként, hiszen elfogadhatatlannak tartják azt a világot, amelyben kénytelenek volnának tovább élni. Amely világban nem dönthetnek szabadon, amely világot alapvetően meghatározzák az érdekkapcsolatok, és amely világban egy másik társadalmi csoporttal – másik családdal – szembeni gyűlölet meghatározza a hétköznapokat. Ők az emberség mellett döntöttek.
Osztálytermi színházi nevelési előadásunk célja, hogy a drámában kibontakozó konfliktusok miértjén gondolkozzunk a résztvevő diákokkal, hogy a színház nyelvén keresztül körüljárjuk azokat a krízishelyzeteket, amelyeket végigélnek történetünk szereplői.