Valère Novarina: Képzeletbeli operett

Novarina előadásaiban a színészek a szavak zamatos húsát ropogtatják szájukban. Felfalják a világot, úgy, hogy kimondják azt a maga teljességében. A francia színházi életben mára egy olyan fogalom terjedt el, hogy „novarina-színész”. 2008-as debreceni látogatása alkalmával Novarina a következő találó megjegyzést tette: színészeit úgy választja ki, hogy megnézi a fogazatukat. Ez természetesen csak képletesen igaz, de ezzel akarta érzékeltetni, hogy nála rendkívül fontos a szavak kimondása, valóságos szó-akrobatákkal dolgozik együtt. Ebből ered különös vonzódása az újonnan teremtett szavak, végtelen felsorolások és főként a különböző drámai kifejezőeszközökkel való szédületes, mozgalmas, de szórakoztató játék iránt.
A „képzeletbeli” operett köntösébe bújtatva egyszerre jelenik meg a klasszikus tragédia, a zenés színház, a shakespeare-i dráma, a csehovi színház. A párizsi előadás zenéjét Christian Paccoud harmonika-mágus szerezte, akinek művészetét a debreceni közönség a 2008-as DESZKA Fesztiválon már megcsodálhatta. Ez alkalommal író és zeneszerző rövid műhelymunka keretében dolgoztak színészeinkkel, amelynek során – az író-rendező szavaival élve – valóságos művészi szerelem szövődött közöttük. Ekkor jött az ötlet, hogy a Képzeletbeli operettet a Csokonai Színházban együtt vigyék színre magyar nyelven. Egyedi ez a vállalkozás, mivel ezt a darabját eddig Novarina maga még sehol nem rendezte meg. Az előadás nemcsak a kortárs színházat kedvelők érdeklődésére tarthat számot, hiszen ez az önmagából kifordított operett zenéjével, humorával, mulatságos jeleneteivel minden tartalmas szórakozásra vágyó színházszerető nézőt magával tud ragadni.
Valère Novarina így nyilatkozott a produkcióval kapcsolatban:
„Nekem különleges kapcsolatom van Magyarországgal. Édesanyámnak lánykorában volt egy magyar származású szerelme, aki írt neki egy dalt magyarul. A fiút később Auschwitzba deportálták, ott is halt meg. Amikor apám nem volt otthon, anyám odavitt minket a zongorához, és ezt a dalt énekelte nekünk. Olyan, mintha a magyar lenne az én elfeledett anyanyelvem. Első zenei élményem pedig Liszt rapszódiájához kapcsolódik: naponta tízszer-húszszor meghallgattam, annyira tetszett. Mindig volt valamilyen közöm ehhez az országhoz. 1956-ban, amikor itt zajlott a forradalom, én otthon kis magyar zászlókat rajzoltam. Anyám megkérdezte, hogy mi a csuda ez, és én azt feleltem: ezt Magyarország szabadságáért csinálom! Ezt nem udvariasságból mondom, valóban különleges módon vonzódom az Önök országához. Nagyon izgalmas lesz így ebben a városban dolgozni, olyan színészekkel, akiknek nem beszélem, de mégis mintha titokban ismerném a nyelvét.
A készülő előadásnál is az a legfontosabb, hogy ez a darab ne francia legyen, hanem úgy jelenjen meg a színpadon, mintha magyarul írták volna. Pokoli ritmusú ez az operett, mindig szétesik, elromlik, és persze ami elromlik, az egyben komikus is. Zenés színházat szeretnénk csinálni, tele játékkal és humorral. Alig várom már a munkát az itteni színészekkel, mert nemcsak színészek, hanem táncosok és énekesek is egyben, ami számomra különösen fontos. Amikor először jártam itt, rögtön megfogott ez a színház és ezek a színészek. Ezért is jöttem vissza ebbe a városba, ami leginkább a szülővárosomra, Genfre emlékeztetet. Kicsit olyan, mintha hazajöttem volna.”