Megint itt, ismerős személyek és sokat látott arcok közt az első nap összes izgalmával és fáradtságával: minden csatlakozás működik-e (négy átszállással lehet ideérni Pécsről, visszafelé már eggyel kevesebb lesz, mert közben véget ér az évek óta tartó vonatpótló autóbuszozás), s eljutunk-e még a szállodába a fél hatos előadás előtt. A város derűs, késő délutáni arany ragyogással fogad. Térnek vissza két évvel ezelőtti emlékeim. Amire közülük elsőként szükségem van, az a helyek lenyomata. Rávetítem megint Debrecen belvárosára Pécsét: a Dzsámi a Nagytemplom, s ugyanarra kell elindulni tőlük a nagy színház felé.
Először irány a Víg kamara (ami viszont a Pécsi galéria elképzelt helyén van, megfelelő arányú kinagyítással), látom is már belső udvarán a Kisvárdán megismert kollégákat. Belekerülve a Deszka szellemébe elönt a felismerés: milyen jó dolguk is van itt ma a pályakezdőknek, a fiatal drámaíróknak. A kortárs magyar dráma fesztiválját az ő műveikkel nyitják meg. Mindkét darab szerzője feltűnt a Nyílt Fórumokon; a Deszkán, a POSzTon lehetett hallani, hogy fejlődik elképzelésük, látni, miként alakul át kezdeti írásuk. Egyiküknek sem ez az első darabja. A „másik”-at, az esti darabot ráadásul egy szerzőpáros, egy ikerpár jegyzi, akikről bizonyára hallott a színház iránt érdeklődőknek az újdonságokra, a pályakezdőkre, a pályázatokra, a mentorprogramokra, díjakra nyitott része.
Mindezekből – s a média figyelméből – egyaránt részesültek a nap szerzői, Znajkay Zsófia, Kovács Dominik és Kovács Viktor. Idősebb pályatársaik kitüntető támogatásának köszönhetően jött létre a két előadás. A Táp Színház Rendezői változata reflektál is a színházi munka sokrétűségére, a szerepek változékonyságára és áttűnésére egymásba. Zsófia darabját ő maga is rendezte meg, dramaturgja Faragó Zsuzsa volt. Műve a színház lehetőségeire kérdez rá, a szerző-dramaturg-rendező hármasságon túl a színészek, a karakterek és a közönség funkciójára és viszonyára is. Az előadás egy pontján, amikor minden összeomlani látszik, a Laboda Kornél alakította karakter (rendező? író?) kiszól a közönséghez. Thomas Bernhard-i hévvel gyaláz minket felróva nekünk, hogy feltételezzük róluk, direkt öntik a nyakunkba ezt a fost (idézetem nem szószerinti, de a szöveg szelleméhez mélységesen hű változat). Pedig ők igyekeztek, s ez jött ki belőle, mi pedig csak ne ítélkezzünk, kéri, követeli sziszegve. Időközben egyre szürreálisabbra vált a tér és a cselekmény, a kávéfőzőként is működő fénymásolón a férfi régi filmkockákat dekorál ki, mint az iskolában unatkozó kisgyerek, közben halljuk a film dialógusait. A vége felé megint más regiszterből lép át bőrszerkóban a férfi és a nő – ez sok. A kiinduló díszlet iroda, bőrkanapé – bőr irodaszék. Castingon és próbajátékokon vagyunk, kissé kattant nő diktál laptopba angol mondatokat egy színésznőnek, de nem biztos, hogy el is küldi őket. A kétórányi cselekményidőben egyre esik szét a díszlet, átlátunk a kiüresedő paravánkereteken a takarásba, a kopár színházi hátsó terekbe, a technikai zónába. Onnan kiabálnak át hozzánk, mert kétségbeestek, magányosak, s rühellik, hogy bámuljuk őket. A nőt egy percig félmeztelenül látjuk, amire a színlap precízen figyelmeztet is. Ez a kiszolgáltatottság a téma: a színházi rettegés őrülete, nyomása, kényszere és kényszeressége. A megfelelni vágyás és a saját, hozott anyag nyomasztó terhe, ami ráég az alkotókra. A Rendezés című Bartis Attila-produkció rémlik fel számomra eredendő hipertextként. Ő is egyszemélyben volt írója és rendezője darabjának, a téma és tét is megegyezik: biográfiai terheit több áttétellel megjeleníteni, közeli családtagjai karakterét rátenni, lényüket átruházni színészeire, akiknek életbeli és darabbeli identitása közt feszültség keletkezik. Érintettek. Határátlépései a színház drámájának: poklának és esetleges katarzisának metonímiái.
Znajkay darabjának nem titkolt anyaga ugyancsak a saját élettörténet. A szorongó, széteső, világban idegen; saját maga által autisztikusnak definiált személyiség, habitus otthonra találásának folyamata a színházban mint ontológiai térben és az alkotótársak otthonossá váló közelségében. A cél a szerep – és a férfi megszerzése, inkább a tartózkodóé, a furcsáé, mert a másik könnyebb eset. Számomra a produkció fő erőssége Kurta Niké kettős játékában van. A magsztori ugyanis: egyazon jelenet két szélsőségesen különböző női színésszel megoldva. Ede anyabánatát: anyja távoliságának (gyerekkorában majdnem és egy éve valóban megtörténő) elvesztésének érzelmi traumáját akarja eloldani magától a megfelelő színésznővel. Teszteli, kipróbálja őket: melyik segít rajta, melyikük menti meg őt, az árva kisfiút? Ida és Ilka próbálkoznak, nagyon különféleképpen. Annyira ellentétesen, hogy valóban két különálló, egymástól fényévnyire lévő entitásnak érzékeltem a két karaktert, pedig a szemüveg levételén túl nem is volt tárgyi különbség megformálásukban. A férfinek mindenben (nagymonológja szerint személyesen és színészként is) alájátszó Idát, aki túlagyalja összes megmozdulását, s a vagány, öntudatos Ilkát, aki anyaként bizony kilép az ablakon, mert az Ede által írt-rendezett szerep nem írta meg az ellenkezőjét.
Ida véletlenül-álmában-szürreálisan soha nem látott apjával beszélget, minden ízében kiszolgálva őt a wifikód elektronikus begépelésének fortélyaival, ám apja elbeszél mellette. Ő a mindenkori figyelmetlen partner a rossz vonal túloldalán, a fáziscsúszásban. Mondja, mondja a maga banalitásait, s mi ezen a végén belepusztulunk abba, hogy nem érjük el.
A Mintapintyet Lőkös Ildikó hasznos dramaturgi munkája nyomán Szabó K. István rendezte (Csokonai Színház, Debrecen) kisrealistán, kiszámithatóan. Ez monodráma Oláh Zsuzsával, a szöveg többféle regiszterben mozog. A durvaság, a kitettség, a műben megjelenített világ verbális és fizikai zaklató potenciálja itt is megvan. Az anyateher is, sőt a hamvaké ugyancsak. A délutáni előadásban a lány kétséget ébreszt Edében anyja halálát illetően, aki így elkezdi relativizálni a veszteséget. Hátha nem is az ő hamvai voltak azok a hamvak, nem tudta azonosítani őket… Este kiömlik egy (valószínűleg hamvakkal teli) doboz, egy kávésdoboz tartalma az asztalra. Nem nevesíti őket a szereplő, lehetnek anyja, apja, férje maradványai. Nem kapott védelmet élete során senkitől, bár anyja visszatért hozzá élete nehéz szakaszában (amikor a terhes Zsókát férje elhagyta) hamismézest készíteni. Anyósa viszont durván elutasítja az ajándék süteményt: kiborítja a szemétbe. Molnár Erzsébet mindig marginalizáltnak érzi magát, méltán. Valakit folyton fölé emeltek, kezdetben nővérét, Violát, aztán párttitkár férje minden kívánságát kellett szolgálnia a háziasszonyi teendőktől a minden napos vendégseregig, mégis elhagyják, újabb magzattal a testében. Azt, ahogy ez az asszony folyton alárendelődik, számomra egy (ugyan más stílusban és műfajban megvalósuló) Szabó Magda-karaktert idéz, Katalinét a Danaidából. Zsóka anyaként is szolgál és kiszolgáltatott: vejének, nászának. A játékidő végén a minta(asszony), a minta(cseléd), a minta(állampolgár), a kispolgárból pártos férjét feltétel nélkül kiszolgáló szerencsétlen lény feladja – amikor oda ér az önelbeszélésben, hogy elvétetik tőle a lehetséges felemelkedés szakmai útja is. A helybeli múzeum igazgatója sem lehet többé, elmozdítják korára hivatkozva. Fellángolnak környezetének elemei, a zebrapintyek, egyedüli társai, akiket felgyújt; a vitrin, a pohárszékpoharai is mintegy égnek a rávetülő fénytől. Lángvörösbe borul a világ(a). A komplementer színekből a narancssárga felé tolódik az arány: a múlt század közepének jól ismert konyhabútorának zöldjétől az asszony zilált vörös hajának színvilága felé. A nő monológja alatt egyre részegebb, s a totális megsemmisülés felé tart felesleges áldozathozatala (Szabó Magda kifejezése).
Mindenképpen figyelemreméltó, hogy kitalálói, a húsz év körüli fiatalemberek nagyszüleik nemzedéke felé fordulnak, s a kispolgári-kommunista családi elegy, a női alávetettség, az önérvényesítésre való képtelenség témájával foglalkoznak a 20. századi családtörténetben. A Rákosi – anya azonosítással erős gesztust tesznek a címemben jelzett irányba: ’56-ban Violáék Amerikáig szaladnak, Rákosit ürügyül használva – valójában anyjuk elől. Ez az anya nem kívánta lányát védelmezni – egy erősen abúzusgyanús gyerekkori eseménytől sem. A beteges szülő-gyermek viszonyt a Kovács-testvérek előző munkájukban is feldolgozták.
V. Gilbert Edit